8. fejezet

A kanapén ülök, felhúzott térdekkel és a nagy üvegablakon nézek kifele. Olyan szép ez a város, de bárcsak ne kellene itt lennem. Mondjuk, szabad vagyok, de teljesen egyedül, csak ezt a fura fazont ismerem, de szerintem ő is ki fog dobni. Csak mert nem tudtam tartani azt a lepcses szám és kérdezősködnöm kellett.

Nem akarok megint az utcán aludni, nem akarok félni attól, hogy mikor támad meg valaki vagy mikor tesz Aiden olyat, amit nem kellene. Nem akarok rettegni mindentől és mindenkitől, leginkább magamtól és nem akarok megint menekülni. Egy nyugodt életet szeretnék, barátokkal, családdal, normális élettel.

Nyílik Ray szobájának az ajtaja így azonnal letörlöm az arcomról a könnyeimet és odapillanok. Egy mézszőke, göndör hajú nő jön ki, rajta egy nála sokkal nagyobb póló, ami majdnem a combjáig leér, haja százfelé áll, sminkje elfolyt a szeme körül. Nem kell hülyének lennem, hogy tudjam mit csináltak.

-  Szia -  köszön mosolyogva angolul majd bemegy a fürdőszobába. Meglepetten nézek utána és elmormolok egy helót, úgy tizenöt másodperc fáziskéséssel.

Pár másodperc múlva nyílik az ajtó és Ray is kijön a szobából. Csak egy alsógatya van rajta, és hát kár szépíteni, nőből vagyok, eléggé megnézem magamnak. Bár, szerintem bárki megtenné, olyan izmos teste van… A hat kockán sakkozni lehetne, a karizmai minden egyes mozdulatnál láthatóan feszülnek és elernyednek, a lába is pont ugyanennyire izmos, de e mellett kellően szálkás, látszik, hogy nem felfújt izompacsirta.

-  Jó reggelt! -  köszön és a konyhába megy. Ösztönösen utána fordulok, de szerintem életemben nem láttam még ilyen tökéletes feneket. Nyelek egyet. Ez a pasi egy görög isten. Elfordítom a fejem, hogy ne bámuljam annyira feltűnően.

A következő percben már mellettem ül és komoly arccal engem néz. Nyelek egyet, azt hiszem, most fog kidobni.

- Amit tegnap a hűtőnél gondoltam, és ezeket a rajzokat, felejtsd el. Ne mondd senkinek! Főleg ne Beatrice-éknek. - Bólintok. Belegondolva, úgysem tudnám elmondani, nem is tudok angolul.

Elmosolyodik és felkel mellőlem. -  Reggelit?

-  Kérek -  bólintok. Fura ez a váltás.

Nyílik a fürdőszoba ajtaja és mosolyogva kijön a lány. Ray azonnal váltja a fürdőben. Hát, ennyit a reggeliről.

A csajjal megpróbálunk beszélgetni, de nem nagy sikerrel járunk, én nem tudok angolul, ő meg magyarul, szóval inkább csak kézzel-lábbal magyarázunk és egy kis füzetbe rajzolgatunk. Igazából egész vicces a szituáció, de bemutatkozni egész könnyen be tudtunk, ha jól vettem ki, akkor Lindsey-nek hívják. Sajnos hamar le kell lépnie, pedig tök jól elvagyunk.

- Ki volt pontosan ez a lány? - kérdezem óvatosan Raytől, miután becsukódik a nő mögött az ajtó. Remélem most nem kérdezek megint valami rosszat.

- A rendőrségen dolgozik…

- Mi? - szakítom félbe ijedten, az egész testemet átjárja a félelem. Fel fog adni, nekem végem lesz, megint el fognak kapni. Le kell lépnem…

- Nyugi, nem látta azt a híradást, amiben szerepeltél, idáig még annyira nem jutott el a hír, hogy a rendőrség téged keressen, de ha felismert volna, hidd el, be tudtam volna magyarázni, hogy nem az vagy - vigyorodik el. Már nem érzékelhető rajta az a feszültség, mintha mi sem történt volna.  

- Hát oké... - válaszolom neki végül, de nem nyugodtam meg. Nem hiszem, hogy a közeljövőben képes leszek rá.

- Egyébként, akinek befoglak mutatni, az neki a főnöke. - Megdermedek. Mi van?! Egy rendőrfőnök?! - Nem kell aggódnod, ő az a fajta rendőr, aki eltünteti a nyomokat, és elhallgat néhány bizonyítékot -  vigyorog rám. -  Gondolom nem hoztam meg a kedved -  kacsint rám vigyorogva és felkel mellőlem. Vajon hova kerültem? Ha megpróbálnék elfutni, utolérne?

Befordulunk egy sikátorba, ha meg akart volna ölni már megtette volna, nem?

- Nyugtasd le Aident, mert Clint szerintem nem örülne neki, ha mindent szétrombolnál... Bár igazán megszokhatta volna már - mosolyog rám.

- Hallottad! Nyugodj le! - utasítom Aident, de még mindig furán érzem magam, hogy ,,magamban" beszélek valaki más előtt, pedig tudja mi vagyok. Szinte várom, hogy mikor fog lehülyézni.

Döbbenten látom, hogy visszahozott ugyanabba a sikátorba, ahol tegnap is voltam. Most akkor itt akar hagyni?

Ray megáll a vasajtó mellett, amiből tegnap a zaklatott kis párocska jött ki. Kinyitja és félreáll előlem. Dübörgő rockzene szűrődik ki, kicsit félve kukkantok be, egy sima szórakozóhelynek tűnik, bár nem voltam sokban életem során.

-  Hölgyek előre -  mosolyog rá. Nyelek egyet, hogy eltüntessem a gombócot a torkomból és belépek. Páran felénk fordulnak, én pedig lehajtom a fejem, nem akarom látni az arcokat. A hajam előrehullik, remélem így nem ismernek fel olyan hamar.

Ray a pulthoz megy, így én is követem és leülök mellé. A pult mögött egy huszonéves, alacsony, rövid barna hajú, kissé koboldarcú nő áll.

-  Ő ki? -  kérdezi Raytől angolul, rám pillantva.

-  Ivett -  pillant rám. -  Te... -  valami ismeretlen szó - rá. Nálam nem maradhat.

A nő idegesen néz rám, majd elkezdenek hadarva beszélgetni, nem értek belőle semmit, de azt tudom, hogy rólam van szó. Nem akarom, hogy kirakjanak, nem akarok megint az utcára kerülni.

Pár perc múlva Ray rám pillant.  -  Na, olyan csodálatos voltam, hogy elintéztem neked a szállást. Majd átviszlek Pete-hez.

Meglepetten nézek rá. - Köszönöm. De miért segítesz nekem?

-  Mert én már csak ilyen csodálatos és szeretetre méltó vagyok.

-  Tessék -  rak le elém a nő egy pohár üdítőt. -  Beatrice vagyok.  

Beatrice, Beatrice, honnan ilyen ismerős ez a név? Basszus, nem ő a zsaru? Ijedten nézek rá, vajon mikor akar bevinni a rendőrségre?

-  Jól vagy? -  kérdezi erősen tört magyarral, először még nem is értem meg, kell pár perc, hogy leessen, mit akar.

-  Igen -  mondom halkan és a poharat nézem.

Furcsa, kissé ismerős hangokat hallok, mintha az én kiabálásom lenne. Felpillantok, a pult végén egy velem egykorú lány ül és egy videót néz a telefonján, az én videómat. Megfeszülök és már készülnék a menekülésre, amikor a csaj felpillant.

-  Bocsi -  mondja, leállítva a hangot. -  Nagyon… a csaj. Nagy… videó. Százszor láttam… -  magyarázza mosolyogva Beatricnek, majd rám pillant. Pár másodperc után kikerekedik a szeme és odajön hozzánk. -  Te vagy… -  Hadar valamit izgatottan, de nem értem, hogy mit. Döbbenten nézem, ahogy lelkesedik.

Segélykérően Rayre pillantok.

-  Nagy rajongója a videódnak, már ezerszer látta -  mondja halkan, vigyorogva, majd vállon vereget. -  Sztár vagy.

A csaj és Beatrice elkezdenek beszélgetni, majd a lány karon ragad és felhúz a székből. Ismét ijedten nézek a mellettem ülő férfira, aki csak vigyorog rajtunk.

-  Elvisz vásárolni -  fordít. Összeszorul a gyomrom, nem, nem mehetek nagy tömegbe.

-  Nem -  csóválom a fejem a lányra nézve.

-  De -  mondja határozottan és a kezembe nyom egy telefont, amin meg van nyitva a google fordító. Karon ragad és elkezd kifele húzni. A villanyok megvillannak.

-  Aiden, viselkedj -  sziszegem halkan. -  Nem mehetek -  nézek a lányra.

-  Nem fognak… -  mondja lelkesen, de nem értem a folytatását. Segélykérően Rayre pillantok. Rám vigyorog.

-  Befestik a hajad és senki sem fog felismerni -  mondja.

A szőkésbarna tincseimre simítok. Mi? Befesteni? De hát én imádom a hajamat, én ezt nem akarom. Bár… Más színnel nem leszek olyan feltűnő, így nem is kell rettegnem, legalábbis attól, hogy valaki kapcsolatba hoz a történtekkel, Aiden miatt viszont egész életemben félelemben fogok élni. Végignézek ezen a pár emberen, érdeklődve figyelnek. Olyan furcsa, hogy ők nem félnek tőlem, vagy akarnak bántani, sőt, inkább segíteni akarnak. Lehet tényleg barátok között vagyok?

Lassan bólintok. -  Rendben, menjünk -  mondom.

A lány elvigyorodik és elkezd húzni kifele. Lassan követem, de visszapillantok a tolmácsomra.

-  Te nem jössz?

-  Tudom, tudom, szükséged van az isteni személyemre, a remek humoromra, és a csodálatos stílusomra, de ezt most old meg egyedül. -  Görcsbe rándul a gyomrom. Sokkal jobb lenne, ha ő is jönne és nem csak a lánnyal ketten mennénk. -  Tudod, Pellone játszani akar. -  Vigyorogva egy tíz év körüli kislányra pillant, aki egy pakli franciakártyával járkál az emberek között, de mindenki ijedt fejjel visszautasítja. Mit keres itt egy gyerek? És miért ilyen undok vele mindenki?

A lány megragadja a karomat és elkezd kifele húzni, így kénytelen vagyok követni. Még utoljára visszapillantok Rayre, de ő már nem engem figyel. Csalódottan elhúzom a szám, majd kimegyek az utcára.

A lánnyal, mint később megtudtam, Filippával bejárjuk a várost. Több zsúfolt bevásárlóközpontba elvisz, először befestjük a hajam és olyan vállig érőre levágatjuk, majd veszünk nekem pár ruhát, egy drogériában pedig pár sminket. Miután a mosdóban kifest, magamra sem ismerek. Így már senki sem fog felismerni, hogy én vagyok az az őrült lány, aki lerombolta a fél iskolát.

Egész jól elvagyunk, bár megkönnyítené a helyzetet, ha egy nyelvet beszélnénk. A telefonja fordítója segítségével és a remek mutogatásokkal úgy-ahogy sikerül kommunikálnunk.

Egy másfél óra múlva megyünk vissza a kocsmába. Mindenki egy asztal köré tömörül, kitakarva előlünk az olyan nagyon érdekes műsort.

-  Mi? -  kérdezem, de nem tudom befejezni a mondatot, nincsenek meg a megfelelő szavaim hozzá.

-  Ray és Pellone… -  mondja, de nem értem a folytatást. Megragadja a kezem és elkezd a tömeg felé húzni. -  Gyere.

Átlesek a vállak felett. Az asztalnál az istenség és a kislány ülnek egymással szembe, mind a kettőjük kezében kártya. A gyerek keményen, mint egy felnőtt méregeti ellenfelét. Még a zene sem szól, mindenki feszült figyelemmel kíséri az eseményeket.

Pellone a tolvaj szemébe néz, majd pár másodperc múlva ledobja a kártyáit.

-  Egyszer… - Mondd még valamit dühösen, majd felpattan. A széke hátradől, a tömeg pedig elnyílik előtte, mintha valami veszélyes alak lenne. a kislány pedig méltóságteljesen átvág a tömegen, a barna lófarka jobbra-balra ugrál. A vasajtó hangos csattanása után mindenki beszélgetni kezd, egy magas, szakállas férfi, akiről nekem először Jézus jut eszembe, pénzt vesz el, vagy ad oda. Tá’n fogadásokat kötöttek? Nem tudom megállapítani, nem értek egy kukkot sem a keveredett beszédből, mindenki ordít, ráadásul valaki még a zenét is visszakapcsolta.

Filippára pillantok, de ő egy harmincas csávóval beszélget, így inkább a pulthoz megyek és leülök. Kis köröket rajzolgatok a fára. Pár perc után Beatrice bemegy a pult elé és lerak elém egy narancslevet.

-  Jó a hajad -  mosolyog rám.

A fekete tincseimre simítok. Én azért nem vagyok teljesen megelégedve vele, de nem tudok már rajta változtatni. -  Köszi -  mondom félénken, azért ne nézzen bunkónak, elég, hogy tudja, mire vagyok képes

Iszok egy kortyot az üdítőből.

-  Hé, B, adj már… sört... -  ül le mellém egy izmos, huszonéves, helyes, de mégis kissé veszélyesnek tűnő srác.

-  Nem -  feleli Beatrice, majd mond még valamit mosolyogva, mire az idegen szeme vörösen felizzik. Amikor ezt meglátom, majdnem leszédülök a székről. Ezzel felhívom magamra a figyelmét és rám pillant, de most már barna, majdnem fekete a szeme.

Kérdez valamit, de nem értem mi lehet az. Beatrice-szel vált pár szót, majd ismét felém fordul.

-  Ki vagy te? -  kérdezi tökéletes magyarul, bármilyen akcentus nélkül. Kikerekedik a szemem és döbbenten nézem a férfit. -  Jól vagy?

Bólintok. -  Te hogyhogy? -  kérdezem halkan.

-  Isten vagyok, minden nyelven beszélek -  vigyorog rám. Mi, még egy isten?!

-  Jézusom… -  morogom és  tenyerembe temetem az arcom.

-  Na ő viszont nem isten -  vágja rá nevetve, mire felpillantok rá. -  Ne nézz így, ő csak szereti mindenkivel elhitetni, hogy az.

-  Sziasztok! -  ül le a csávó mellé a szakállas férfi, aki a pénzeket szedte össze.

Elkezdenek beszélgetni, ökörködnek, röhögcsélnek, de én nem sokat értek belőle. Rólam teljesen megfeledkeztek, bár az annyira nem is baj. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor leül mellém Ray, de ő is a többiekkel beszélget.

Egyszerűen nem értem, mit keresek itt, minek hoztak ide. Miért segítenek egyáltalán? Senkijük sem vagyok, csak egy árva, aki lerombolta az iskoláját és most szökésben van. Miért nem adtak fel a rendőrségen, főleg ha Beatrice a főnök? Biztos szép vérdíjat tűzött ki a fejemre az Intézet. Ökölbe szorul a kezem, amikor az ott átélt dolgokra gondolok. A fizikai tesztek, a sokkterápia, amivel Aident tesztelték. Könnybe lábad a szemem a rengeteg fájdalomra gondolva.

-  Ivett, mehetünk? -  néz rám Ray, mire felkapom a fejem és kipislogom a könnyeimet.

-  Hova? -  kérdezem remegő hangon. Beatrice-re pillantok, aki mosolyogva néz rám.

-  Bemutatlak valakinek, akivel könnyen szót fogsz tudni érteni. -  Kikerekedik a szemem, most fog visszavinni az Intézetbe. Megrázom a fejem, mert ha megszólalok, elbőgöm magam. -  Nyugi, csak pár sarokra van. Tudom, nem akarsz megszabadulni csodálatos személyemtől, de nem pesztrálhatlak örökké.  

A tekintetemmel Filippát keresem, aki biztatóan rám mosolyog és bólint egyet.

-  Feladsz a rendőrségen? -  kérdezem és megremeg a hangom.

Ő és az izzó szemű srác nevetésben törnek ki. -  Nem -  mondja az, akinek nem tudom a nevét. -  Ha az lenne a célunk, már rég Beatrice… Nem, még akkor sem -  nevet fel.

Bizonytalanul bólintok és felállok. Ha nem magamtól, akkor erőszakkal visznek el, legalább a méltóságom maradjon meg. A teremben megremeg a világítás.

-  Nyugtasd le Aident, Clint szerintem nem szeretne romokat takarítani -  vigyorog rám Ray. Bólintok és megpróbálom kissé megzabolázni az érzelmeimet. -  Na gyere, nem érek rá egész nap. Ma még nem akasztottam ki B-t -  mondja és a pult mögött álló nőre vigyorog, majd elindul kifele.

-  Sziasztok! -  köszönök félénken és Ray után megyek.

Tényleg csak pár sarkot megyünk, majd egy Pilvax nevű rockbolthoz vezet.

-  Pilvax? -  nézek Rayre értetlenül.

-  Majd rájössz -  vigyorog rám és benyit az üzletbe. Félénken utánamegyek, egyre kevésbé értem ezt a helyzetet.

Halkan szól a rockzene, több helyen pólók és cédék sorakoznak, a pultnál egy nagydarab, rasztahajú, szakállas férfi ül.

-  Csá, Pete - köszön Ray vigyorogva, mire a csávó feltekint, de kissé értetlenül néz ránk.

-  Mi ez a nagy magyarság? -  kérdezi, szintén az anyanyelvemen. Ez most komoly?! Hallottam én is, hogy a magyarok mindenhol ott vannak, meg nem szólalhatsz meg úgy külföldön, hogy ne köszönjön neked valaki sziával, de ez azért már tényleg túlzás. -  Ő ki? -  pillant rám.

-  Ő Ivett -  karolja át a vállam az isten. -  És most már te vagy a babysittere.

7. fejezet

Ivett

Magamra húzom a kapucnim, még csak egy napja vagyok itt Vancouverben, de ezt a városrészt már kiismertem valamennyire. Még elég sok pénzem maradt abból, amit Péter adott, de szállodába vagy motelba még nem mehetek.

Leülök egy fal tövébe, csak a világító neonfényeket és az elsuhanó autók lámpáit látom. A régi, nyomógombos telefonomra pillantok, elmúlt tíz óra. Ha jól számolom, otthon még csak dél lehet, max’ egy óra. Előveszem a hátizsákomból a rubik kockám és elkezdem tekerni, de nem nagyon figyelem, mit csinálok.

Vajon mi lehet Péterrel? Remélem nem került bajba miattam, mert segített. Ő mindig ott volt mellettem, a kezelések és kutatások alatt, olyan, mintha az apám lenne. Most is, amint megtudta, mi történt, rám parancsolt, hogy nehogy hazamenjek, összeszedett pár dolgot a cuccaim közül, adott pénzt, elintézte a repülőt is, hogy el tudjak menekülni, átjuttatott a reptéri rendőrökön, ha észrevettek volna, nem csak én kerülök bajba, hanem ő is.

Azt mondta, hogy nem mehetek hotelbe, amíg ez az egész le nem csillapodik, addig itt kell lennem az utcán, de ezt már úgyis megszoktam. Régen mindig elszöktem az intézetből, mert már elegem lett a kezelésekből, és abból, hogy mindenféle drótot rám aggattak. Akkor is túléltem, itt csak annyi a különbség, hogy Vancouverben vagyok, nagyobb a város, és angolul beszélnek. Mondjuk, nem sokat értek belőle, hiába tanultam a suliban, itt nem értem, sokkal másabb, gyorsabban beszélnek, és furcsa a kiejtésük. Még kaját is alig tudok venni a boltban. De majd csak megtanulom... Remélem.

Lehunyom a szemem és visszagondolok az eddig történtekre.  

Végigmentem a folyosón, miközben megpróbáltam kerülni a tekinteteket, senki figyelmét sem felkelteni, holott tudtam, hogy ez lehetetlen. Nekidőltem a falnak, miközben a körmömet piszkáltam. Liza, az egyik osztálytársam állt meg előttem, tudtam, hogy gúnyosan vigyorog rám.

-  Na mi van, most nem csevegsz a láthatatlan barátaiddal? -  kérdezte tőlem megvetően. Nyeltem egyet és tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de még nem akartam ráparancsolni Aidenre, nem akartam, hogy még jobban piszkáljanak. Bár megtettem volna…  - Vagy a hangok most félrevonultak?

-  Hagyj békén, Liza -  mondtam neki halkan, habár tudtam, hogy nem fog hallgatni rám. Nem is tette, folyton szórakozott velem.

A lámpák megvillantak, nekem meg ökölbe szorult a kezem, megpróbáltam visszafogni.

-  Hagyd abba! -  kértem halkan, de természetesen Ő sem hallgatott rám, soha, senki nem hallgat rám.

-  Mit hagyjak? Én csak beszélgetni próbálok veled… veletek -  röhögte el magát gúnyosan. Összeszorítottam a szemem miközben a fejemet csóváltam, egyre jobban villogtak a lámpák, már az egész folyosón.

-  Ne, ne, ne, ne, ne -  kértem halkan Aident, miközben a fejemet csóváltam. -  Ne csinálj semmit.

-  Én nem csinálok, csak kedves vagyok -  vigyorgott rám, mire én gyilkos tekintettel néztem rá. -  Jah, nem is hozzám beszélsz?

-  Jobb lenne, ha békén hagynál -  mondtam neki halkan, mélyen a szemébe nézve. Úgy éreztem, muszáj figyelmeztetnem, holott tudtam már akkor, hogy ebből sehogy sem jöhetek ki jól.  

-  Különben mi lesz? A kung-fu harcos személyiséged előbújik és megver?

Kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből. -  Történetesen igen -  sziszegtem, majd meglöktem egy kicsit Lizát, aki hátratántorodott, én pedig ezt kihasználva elindultam kifele az udvarra. Hátha ott kevesebb kárt tud okozni Aiden.

-  Aiden, kérlek, kérlek, kérlek, ne csinálj semmit, nem kell semmit sem csinálnod, látod, jól vagyok -  mondtam halkan, nyugtatva a hozzám csapódó lelket, de sikertelenül, mert az udvar nehéz ajtaja sarkig vágódott ki előttem.

Kiléptem az udvarra, mire valaki megragadta a karom. Hátrapillantottam, és Liza fogta a csuklómat, és erősen megszorította, mire felszisszentem.

-  Engedj el -  könyörögtem neki halkan, de még jobban megszorította, sokkal erősebb nálam.

-  Hogy merészelsz lökdösni? -  kérdezte tőlem dühösen, miközben elengedett, de taszajtott egyet a vállamon. Most én tántorodtam meg. Körülöttünk feltámadt a szél, kavarta a száraz leveleket.

-  Bo… Bocsánat -  mondtam halkan, miközben ökölbeszörított kézzel erőlködtem, hogy megpróbáljam kicsit visszafogni Aident. Inkább megalázkodok, de nem akarok ebből bajt.

-  Nincs bocsánat! Te egy senki vagy, nincs jogod engem taszigatni! -  Minden szavánál lökött egyet rajtam, az utolsónál el is estem, de azonnal felpattantam.

Az udvar közepén voltunk, mindenki minket nézett, miközben eszeveszetten fújt a szél, kavarta a száraz leveleket, tépte a fákat. Ez nem egyszerű szél volt, hanem Aiden, amit rajtam kívűl senki sem tudott.

-  Aiden, ne! Ne tedd ezt, kérlek, nincs semmi baj! -  rogytam térdre.

- Még mindig Lizának hívnak!

Tudtam, hogy ez volt az utolsó csepp.

Egy hangos törést hallottam, majd a következő pillanatban egy kődarab hasba találta Lizát, aki ettől hanyatt esett, a fejét pedig beverte a betonba, láttam a körülötte növekvő vértócsát. Nem kelt föl többet.

-  Miért kellett ez?! Ne csinálj már mást, biztonságban vagyok, ne bánts másokat! -  kiabáltam, miközben könnyek patakzottak a szememből. Egy… egy gyilkos vagyok, megöltem egy embert… Erősen a hajamba markoltam, hátha a magamnak okozott fájdalom észhez téríti Aident, ez általában bejön. Nem sikerült. -  Hagyd ezt abba, látod, mások nem bántanak, te se bánts másokat.

Kisebb-nagyobb kövek repkedtek körülöttem, egy széllökés hanyattvágta közelemben lévő bámészkodókat, az iskola ablakai kitörtek. Itt vesztettem el az eszméletem.

A gondolataimból sietős léptek zökkentenek ki. Ezen a kis utcán nem jár sok ember, ezért ültem ide, de most beljebb húzódok, az arcomba húzom még jobban a kapucnim.

- Maradj nyugton! És ne csinálj semmit! - suttogom szigorúan.

A léptek egyre hangosabbak, majd nem messze tőlem két alak megáll.

- Haydee! Kérlek várj - hallom egy fiú hangját, remek, szerelmesek civakodása… Már csak ez hiányzott.

-  Láttad mit csinált velem? -  csattan fel egy lány, gondolom Haydee. Mond még valamit dühösen, de nem értem mit, nagyon hadar. Hmm.. lehet nem is egy párocska…

-  Nem úgy gondolta - válaszol neki a srác halkan. - Csak engem akart… -  A végét megint nem értem.

A lány hadar valamit idegesen, majd szerencsére dühösen elindul, de nem az én irányomba. A srác még mond valamit halkan, majd a lány után megy. Végre, egyedül. Egyáltalán mi volt ez?  

- Na látod. Semmi bajom nem lett. Nem kell mindenkit megtámadnod! - Még pár percig hallgatom az elhaló léptek zaját visszhangozni a kis utcában, majd újra lecsukom a szemem.

Egy rázkódó autóban tértem magamhoz. Azonnal kipattant a szemem. Ez egy rendőrségi autó?! Amikor megpillantottam, hogy ki ül a volánnál, azonnal megnyugodtam. Péter volt az. Az egyetlen orvos, akit az intézetben egy kicsit is érdekelt, hogy hogyan érzem magam és nem csak egy kísérleti patkánynak nézett, ahogyan a többiek.

Ő az egyetlen barátom…

-  Jól vagy? -  kérdezte tőlem, mire megráztam a fejem.

-  Nem… -  suttogtam. -  Nem vagyok… Megöltem egy embert, leromboltam a sulimat.

-  Nem ölted meg -  mondta halkan, miközben rám nézett a visszapillantó tükörben. Valahol, valamilyen határban jártunk, de nem volt ismerős a terep. -  Csak elájult, agyrázkódást kapott, ő a legsúlyosabb sérült.

Mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. Nem lettem gyilkos.

-  Hova megyünk?

-  El kell hagynod az országot, a kontinenset, keres a rendőrség és az intézet. Pestre viszlek a repülőtérre, az esti járatra foglaltam neked jegyet. Vancouverbe mész.

-  Hova? -  kérdeztem azonnal. -  De hát… nem is igazán tudok angolul, senkit sem ismerek ott -  suttogtam, miközben úrrá lett rajtam a rettegés. -  Nem mehetek egyedül egy idegen országba semmi és pénz nélkül.

-  Szedtem össze neked pár ruhát, meg raktam oda egy kis kaját meg pénzt, egy darabig elég lesz. Most az a lényeg, hogy minél hamarabb kijuss ebből az őrületből.

-  Egyedül kell mennem, igaz? -  kérdeztem halkan.

Némán bólintott.

Amikor kinyitom a szemem, egy srácot látok, velem szemben ül, kristályként csillogó zöld  szemével egyenesen az enyémbe néz. Nem hallottam, hogy mikor jött ide, pedig nem aludtam.

Elmosolyodik.

- Maradj nyugton! - Lehet hogy most hülyének néz, de inkább, mint, hogy meghaljon, meg úgyis magyarul mondom, semmit nem ért belőle.

- Ó! Szóval magyar vagy. Ezt most nekem mondtad vagy a kis barátodnak? - kérdezi a srác, tök nyugodtan, ilyennel sem találkoztam még. Egyáltalán ezt honnan tudja? Vagy most mire utalt?! Honnan tud magyarul?  - Várjunk csak. Te nem az a lány vagy, aki akkora felfordulást okozott a suliban? - Páni félelem önti el az egész testem, feljebb húzom a cipzárt a felsőmön. - Mit ne mondjak jó kis műsor volt, meg kell hagyni, én se csinálhattam volna jobban… na jó, de, de ahhoz képest, hogy ember vagy, egész jó volt.

- Kérlek. Ne adj fel a rendőrségen... - Könyörögve összeteszem a két kezem. Nem akarom, hogy még több kezelést kapjak, nem akarok még több kutatást, nem akarok megint labor patkány lenni.

- Feladni? Ki? Én? - mondja nevetve. -  De, mivel imádkoztál szerény személyemhez, nem adlak fel a zsaruknak, még annak sem, aki épp abban a bárban ül, és ártatlan kislányokat fenyeget hobbiból.

- Nem fogsz? -  kérdezem reménykedve, miközben kihúzom magam. Hátha, végre valaki nem bántani akar.

- Dehogyis - legyint egyet. Lehet, hogy azért nem ad fel mert ő valami bűnöző vagy gyilkos? A szívem a torkomban dobog. A sikátorok felől egy nagy kuka repül felé, de ő lazán elhajol előle, így a szemét a téglafalnak csapódik és szétszóródik mellettün, az orrom megcsapja a bűze. Elfintorodom..

- Aiden! Várj! - kiáltom..

- Hmm... Úgy látszik reggel lesz mit takarítani - mondja nyugodtan. Mi? Meg sem ijedt? Ilyen természetes itt, hogy kukák röpködnek?

Mélyen a szemébe nézek. Már kiskorom óta tudok a gondolatokban olvasni, Aidennek hála, bár ez nagy fáradságomba kerül, és nagyon kell koncentrálnom.

- Uhh baszus. De udvariatlan vagyok. Még be sem mutatkoztam neked. - A szája nem mozog, ezek csak a gondolatai, könnyedén felnevet. - Bemutatkozzak fejbe? Vagy inkább személyesen? Mert nekem mindegy. - Vállat von. Mi ez meg kicsoda? Vagy inkább micsoda?! Teljesen össze vagyok zavarodva.

- Jó, akkor inkább személyesen, mert én nem hallom a te gondolataidat. Én vagyok a hatalmas és legyőzhetetlen Isten, a tolvajok Istene, Én Reeyar a hatalmas, a megállíthatatlan, a sármos, a nők bálványa, a legjobb, a bámulatos… Hmm… milyen jól hangzik ez ezen a nyelven, nem véletlenül szeretem a magyart. -  Egy pillanatra csendbe marad, már azt hiszem, végzett, de folytatja. - De, nyugodtan szólíts csak Ray-nek.

- Akkor te most tolvaj vagy? - kérdezem hitetlenkedve, és milyen isten, mi van, ez a csávó biztos, nem normális!

- Csak ennyi ragadt meg isteni személyemből? - vigyorog rám. - És te ki vagy?

- Öhm... Ivett… -  mondom halkan. Basszus, jó ötlet volt az igazi nevemet megadni… Mondjuk, már mindegy.

- És az entitásod meg Aiden? Ha jól értettem -  bólogat bőszen.

- Igen - válaszolom gépiesen. Entitás? Ez egész jó jelző Rá. - De milyen Isten? És hogy kerülted el a kukát? Meg honnan tudtad, hogy a gondolataidban olvasok? - Ray mosolyogva megcsóválja a fejét és feláll.

- Egyszerűbb, ha inkább megmutatom, bár most inkább ne menjünk vissza. B, egy kicsit... kiakadt Haydee-re, nem lenne jó ötlet még egy kamasz lányt a kezei közé dobni, lehet a te kezedet már tényleg eltörné… Habár, amire képes vagy, megnézném ki nyerne, te vagy ő. Húú… Ez nem is rossz ötlet...

Elindul, de én még nem követem. Nem tudom, jó ötlet ez, olyan fura ez az egész, ez a bohókás férfi, az állítólagos isten, aki mindent tud rólam, ráadásul még magyarul is beszél.

- Ha akarsz velem jöhetsz, vagy maradhatsz is… -  fordul vissza, mire megcsóválom a fejem és felállok, végül is, nincs mit veszítenem. -  Jó döntés -  vigyorog rám, én pedig leporolom a farmerem. Vajon most fog megölni, és eladni a szerveimet vagy csak később?

-  Még ne csinálj semmit -  suttogom.

-  Nem tudna nekem ártani, én ahhoz túl csodálatos vagyok -  kap a mellkasához színpadiasan Ray. Erre egy kukafedő repül gyorsan felé, mint egy frizbi, de ő könnyedén elkapja. -  Aidennek mániái a kukák? -  kérdezi tőlem suttogva, amire önkéntelenül felnevetek, majd gyorsan a szám elé kapok. -  Hogyan vehették észre az emberek? - kérdezi halkan, miközben a jobb kezével a karikafülbevalóját piszkálja.

-  Mit? Világ életemben kísérleteztek velem az emberek -  mondom halkan.

-  Igen? -  fordul felém. -  Ez érdekes…

-  Nem, nem az! Inkább borzalmas, egy rossz labor patkány voltam egy intézetben, sosem volt normális életem -  csattanok fel idegesen, de a mondatot végül halkan fejezem be.

-  Pedig a Síknak el kellett volna fednie…

-  Egyáltalán, honnan tudsz te rólam, Aidenről? -  kérdezem, idegesít, hogy ő tudja, mit tudok, mi vagyok, de én szinte semmit nem tudok magamról.

-  Mondtam már -  vigyorog rám, és elengedi a fülét. -  Isten vagyok. Több, mint kétezer éve élek ezen a földön, sok mindent láttam már.

-  Van még hozzám hasonló? -  kérdezem, reménykedve, hogy igen, és tudnak nekem segíteni, hogyan kontrolálhatnám Aident és ezt az egészet.

-  Igen, van, de a legtöbbjük elég… Messze él tőled, mondjuk így. És nem valószínű, hogy valaha találkoztok -  vigyorog rám. -  És nem csak neked van ilyen erőd, számotokra embereknek vannak más, fura szerzetek is.

- Ezt hogy érted?

- Ne kérd, hogy most itt elmagyarázzam… ha elkezdeném, akkor még egy hét múlva is itt állnánk -  mondja és megszaporázza a lépteit.

-  Kösz -  morogom és utána sietek. Egy nagyobb utcán sétálunk, elég sok kocsi jár erre, meg járókelők, ez már nem Békéscsaba, hogy sötétedés után megálljon az élet. -  Hova megyünk?

-  Hozzám -  mondja, de nem néz rám. - Kizárólag ma éjszakára elszállásollak, utána lehet jobban jársz Pete-vel.

-  Ki az a Pete?

-  Majd rájössz, és amennyire ismerem a magyarokat meg  fogsz lepődni -  vigyorog rám. Felvonom a szemöldököm, de nem válaszolok. -  Erre -  Nyitja ki az egyik felhőkarcoló ajtaját, és megvárja, amíg bemegyek. Egy nagy előtérben vagyunk, Ray pedig beelőz és, keresztülvág rajta, egyenesen a lifthez megy.

Beszállunk, majd felmegyünk a tizennegyedikre. Egy nagy, letisztult lakásba jutunk, a nappali és a konyha egybenyitva, csak egy bárpult választja el egy egymástól. Odabent minden rozsdamentes acél, és szerintem a legújabb, a hűtőn kirakott gyerekrajzokat látok, legalább ötöt. A nappalirészen egy nagy kanapé és plazmatévé van, meg két fotel, de nem igazán figyelek a berendezésre, a figyelmemet a teljesen üveg fal köti le, tökéletes kilátást nyújtva az alattunk elterülő városra. Közelebb lépek az üveghez.

-  Ez gyönyörű -  mondom.

-  Jah -  bólint egyet, közben becsukja a hűtőt. Odafordulok hozzá, a tekintetem újra megakadnak a rajzokon. Biztos, hogy gyerek csinálta. Van gyereke? Nem tűnik olyan apa típusnak...

-  Maradjak csöndben? -  Értetlenül néz rám, majd követi a tekintetem. Egy pillanatra grimaszol egyet, de szinte észre sem veszem, olyan hamar kisimul az arca. -  Biztos alszik már a gyereked.

-  Nincs gyerekem -  mondja kifejezéstelen arccal és a szemembe néz. -  Kimberly… Az én hibám… -  Elfordul tőlem, tudja, hogy elkaptam pár gondolatfoszlányt. -  Kaját találsz a hűtőben, szolgáld ki magad, azt ehetsz, amit akarsz -  mondja unottan, majd a beépített szekrényhez megy és kivesz belőle egy párnát és egy plédet, és a kezembe nyomja. -  A kanapén aludhatsz, a fürdőszoba arra van -  mutat az egyik ajtóra. Meg sem várja a reakciómat, hanem bemegy egy másik ajtón, amit hangosan becsap maga után. Pár másodperc múlva a szemem sarkából egy madarat látok elrepülni az ablak előtt.

A konyhába megyek és szemügyre veszem a rajzokat. Elég kezdetlegesek, de a legtöbb egy kislányt meg egy felnőttet ábrázolnak kézen fogva, az egyik tetejére gyerek írással fel van írva, hogy ,,Kim and Daddy”. Vajon hol lehet Kim, mi történhetett vele?

Ray szobájához megyek és bekopogok, de nem kapok választ. Újra, erősebben kopogok, de még mindig semmi.

-  Figyelj, én vagyok, sajnálom, hogy… kíváncsiskodtam. -  kiáltom be. -   Jól vagy? Most bemegyek. -  Benyitok, de nincs bent. Hol mehetett ki? Hiszen nincs is másik ajtó, csak ez az egy. A tekintetem megállapodik a nyitott ablakhoz. Nem, nem ugorhatott ki, ahhoz túl magasan vagyunk. De mégis hogy csinálta?

Lassan kilépek, nem akarok nagyon belerondítani a személyes terébe. Lerogyok a kanapéra és megcsóválom a fejem. Gratulálok, Ivett, ezt jól összehoztad!