Prológus

Ray

Bemászok az ablakon. Tök sötét van a lakásban, csak a hold halvány fénye világít be. Nem sok mindent látok, de nem baj, szeretem, amikor meglepetés, hogy mit lopok. Lépek egyet jobbra, a körvonalaiból kivéve egy kisasztalhoz. Van rajta pár cucc, így azt beledobálom a hátizsákomba. A szemem kezd már hozzászokni a sötéthez, így ki tudom venni a szoba végében lévő könyvespolcot. Odamegyek, és onnan is találomra beledobálom a dolgokat a táskámba. Nem kifejezetten érdekelnek a tárgyak, a lopás élményéért vagyok itt.

Léptek hangját hallom, valaki erősen zihál, majd nyitódik az ajtó. Nem fordulok meg, nem kifejezetten érdekel, hogy ki az, pakolászok tovább, miközben elkezdem a Highway to hell dallamát dúdolni. Hülye Pete, mostanában folyton azt hallgatja a bárban, és nekem is az jár a fejemben.

Felkapcsolódik a villany, én meg egy pillanatig nem látok a hirtelen jött fénytől.

- Ki maga?! – hallom mögülem egy férfi hangját. Kifejezetten ijedtnek tűnik. – Figyelmeztetem, rendőr vagyok. – Most abba kéne hagynom a lopást? Nem éri meg… - Hagyja abba, amit csinál, és lassan forduljon meg!

Majdnem felnevetek, még talán félelmetesnek hatott volna, ha nem remeg meg a csávó hangja. Megcsóválom a fejem, és beledobom a Bibliát is a táskámba. Majdnem elröhögöm magam a helyzet komikumán.

Levegő suhogását hallom, majd egy szúrást a derekamban. Felnevetek és lassan szembenézek a „támadómmal”. Egy negyven körüli, ősz hajú, tömött, szürkés-fekete bajszú, vézna férfi, függőlegesen csíkolt pizsamában, kikerekedett szemekkel. Nem épp félelmetes látvány, nem mintha engem meg lehetne félemlíteni. Ráadásul biztos nem rendőr, a város összes zsaruját ismerem, ezt a csávót meg még életembe nem láttam.

- Kösz a kést – húzom ki az oldalamból a húsz centis pengéjű konyhakést, a támadóm feje döbbent grimaszba torzul. – Konyhai eszközt nem akartam lopni, de azt hiszem, megérdemlem – dobom bele a jégvarázsos hátizsákomba azt is. – Tudom, most azt kérdezed magadtól, mit keres egy ilyen jóképű, sármos, zseniális férfi egy ilyen kislányos táskával a lakásodon. Igen, én is tarzanosat akartam, de a mai gyerekek sem olyanok már, mint régen, normális hátizsákot sem lehet tőlük lopni. De mivel ilyen szívélyes voltál, és önként adtál nekem egy kellemes kis kést, ezért nem biztos, hogy a te cuccaidat a folyóba fogom dobni, hanem ott hagyom majd valahol a parton. És hogy megtaláld, ráírom a neved is. Hogy is hívnak? – Közben előhalászok a zsebemből egy filcet. – Úgy látom, megnémultál, így legyél csak Bobby. – Ráfirkantom Elsa fejére nagy betűkkel, hogy Bobby, de az így olyan személytelen, így az „o”-t átrajzolom egy szívecskére. – Na, most már meg fogod találni, ugye -  lóbálom felé a táskát, de nem reagál semmit. Milyen bunkó...

Az ablakhoz lépek, kimászok rajta, a párkányon ülök, hogy ki tudjak ugrani, amikor meghallom Bobby hangját.

- Mi maga? Mégis mit csinál?!

- Ó - fordulok felé vigyorogva. – Én a hatalmas, és utánozhatatlan Reeyar vagyok, a tolvajlás legyőzhetetlen istene, de szólíts csak Raynek. Nem, nem kell ámuldoznod, meghajolnod vagy áldozatot bemutatnod, az már olyan unalmas, habár ha szeretnéd, megteheted. És éppen távozok. – Ezzel ellököm magam a párkányról.

- De ez a tizenkettedik…

Sziasztok! Ez a nap is eljött, felkerült a prológus, mostmár mi is szennyezzük egy kicsit a netet. Részek előre láthatóan minden vasárnap lesznek. A folytatást mindenki saját felelősségre olvassa, felelősséget nem vállalunk esetleges agykárosodásért ;). Komolyabbra fordítva a szót, vallásos emberek csak akkor olvassák ezt tovább, ha el tudják fogadni az ez után következőket, mert lehet nem mindenkinek fog tetszeni.

További jó szórakozást!