Beatrice
A nő ernyedt testéből az utolsó csepp vért is kiszívom és a kézfejemmel megtörlöm a szám. Csak egy apró vörös csík fut végig a kezemen, mindig is ügyeltem a tisztaságra, évszázadokkal ezelőtt megtanultam a legkisebb veszteség nélkül táplálkozni, ráadásul így nem kell magyarázkodnom sem.
Elengedem a testet, ami a sikátor vizes kövén halkan koppanva ér földet. Felveszem a kesztyűm, a táskájából előveszem a pénztárcáját, azt a pár dollárt a zsebembe csúsztatom, neki úgy sem lesz már rá szüksége. A táskából a mobilt a pénz mellé rakom, úgyis el fogom majd adni.
Végignézek az élettelen testen. A már nedves festett szőke haja az arcára tapad, a karja kicsavarodva, fél arca van csak a betonon, üveges kék szemével a cipőmet “nézi”. Egy egyszerű rablásnak fog tűnni, a gyilkosság eredeti okára sem jöhetnek rá, ahhoz túlságosan balfaszok, főleg úgy, hogy kicsit akadályozza őket a főnökük, aki maga a gyilkos. Ráadásul a Sík, az a mágikus valami, ami elfedi minden természetfeletti jelenség nyomát még jobban megóv minket.
A táskát a sikátor végébe dobom, vigyázok rá, hogy csak a kesztyűs kezemmel nyúljak hozzá, ne hagyjak rajta ujjlenyomatot. Megragadom a nőt, és a vállamra dobom, de ügyelek rá, hogy ne koszoljon össze. A kis utca végébe viszem, és beledobom a kukába, majd rádobálom a kartondobozokat, hogy ne legyen olyan feltűnő.
- Ej, ej, ej! – hallom meg magam mögött azt az idegesítő hangot. Megölöm, vagyis megtenném, ha lehetséges lenne.
- Ne kezd – mondom halkan, de parancsolóan, holott tudom, hogy a büdös életben nem fog hallgatni rám.
- Csak figyelmeztetlek, hogy nem helyes mindenféle halott prostit a kukába dobálni, szennyezik a környezetet.
Szememet forgatom, de nem szólok vissza neki, mert felesleges, mindig ő jön ki jól ezekből a szópárbajokból.
– Mit akarsz itt, Ray?
Mind a két kezét a mellkasához kapja, és meglepett fejet vág.
– Nem jöhetek ide hozzád, miután egy újabb örömlányt nyírtál ki? – Közelebb lép a kukához, és a hullára pillant. – Hmm… Ezt ismertem, szemét dög volt, megérdemelte.
- Te is megérdemelnéd - morgom, de nem vagyok biztos benne, hogy meghallja.
- Hé! Engem mindenki szeret!
- Aha, persze…
Rápillantok. A magas, izmos, kifejezetten sármos férfi vállán egy rózsaszín pántos hátizsák pihen. Mi a fenét csinált ez már megint?
– Már megint kiraboltál valakit?! – mutatok rá a hátizsákra.
- Mondja ezt a gyilkos – mosolyodik el és kisétál a sikátorból, egyenesen a Fraser-folyó partjára.
- Szóval ezért jöttél ide. Gondolhattam volna! – Beledobja a táskát a folyóba, majd visszafordul hozzám.
- Túl jól ismersz. De mennem kell, mert vasárnap van, az emberek mindjárt mennek a templomba. Basszus… - kap a mellkasához mosolyogva. - Azt mondtam Bobbynak, hogy nem dobom a folyóba. Na, mindegy - legyint majd elindul felém.
- Reggelig azért van még pár óra - morgom, figyelmen kívül hagyva az előbbi minijelenetet. Inkább nem is akarom tudni.
- Meg kell keresnem Jézust, nem láttad valahol?
- Ő lenne az utolsó ember, akivel találkozni akarok… ja, nem, az te vagy!
- Hmm… ezt egy nemnek veszem. Akkor mennem kell…
- Végre! Azt hittem már soha nem mész el – ejtek egy gúnyos mosolyt.
- Ez szíven ütött – színpadiasan elfordul és eltakarja a szemét. – De tudom én, hogy szeretsz. – Ujjával felemeli az államat és vészesen közel hajol hozzám, kacér mosolyra húzza a száját. Egyenesen a szemébe nézek, igézően zöld, mintha egy másik világba nyílna, szinte rabul ejt, megdermedek. Hirtelen elröhögi magát. – Vicces vagy, amikor zavarba hozlak! – A fenébe az isteni feromonjaival, legszívesebben most azonnal megölném, annyira pumpál az adrenalin, de semmi haszna nem lenne.
- Egyszer biztos kinyírlak!
- Most haragszol rám? - biggyeszti le az alsó ajkát, mint valami ötéves.
- Az nem kifejezés! – Újra rám mosolyog, int egyet, majd megfordul és elindul a folyó mentén.
- Ölj még pár ribit, attól majd lenyugszol! – int egyet félvállról. Hogy tud mindig ilyen lenni? Mintha semmi gondja nem lenne. Soha nem láttam még szomorúnak, idegesnek vagy dühösnek, semmi ilyesmi. Néha irigylem emiatt, semmi baja nem eshet, nem kell a klán ügyeivel foglalkoznia és nem kell neki azt a látszatot beadnia, hogy egy normális ember, habár, nehezen tudná elhitetni azt, hogy földi halandó.
Rápillantok az órámra, mindjárt öt, hamarosan indulnom kell a munkába.
Elindulok a folyó mentén, pár perc sem telik el, amikor lelassít mellettem egy fekete Audi. Elég egy pillantást vetnem a hátsóablakra ragasztott „Jézus segít neked” táblára, tudom ki az. Valaki segítsen! Megszaporázom a lépteimet, hátha nem vett észre. Hiú remények.
Az anyósülés felőli ablak leereszkedik, és szembetalálom magam a szakállas, vigyorgó képével.
- Már csak te hiányoztál, Jézus! – mondom szemforgatva.
- Csak nem megint gyilkoltál? Akkor szoktál ennyire morcos lenni. – Mit dobjak hozzá?
- Nem, nem gyilkoltam, táplálkoztam – vágom rá vigyorogva.
- Igen, az teljesen más.
- Téged kerestelek! – hallok egy kiáltást, mire megáll bennem az ütő. Ne, ne, nem lehet ilyen szerencsém.
- Ez komoly, mind a ketten egyszerre? Hajnalban? Ti meg akartok ölni? – nyögök fel, közben Ray is elér hozzánk.
- Nem értem mi bajod van, mi nagyon szeretünk – vigyorog rám, miközben átkarolja a vállam.
- Veszem észre. – Megpróbálok kibújni az öleléséből, ő a vállamba csíp egyet, de elenged.
- Hagyjad, morcos, megint gyilkolt – legyint egyet Jézus. Az ajkamba harapok, hogy ne szóljak be nekik, mert úgyis ellenem használnák fel. Szemetek.
- Tudom, láttam a kurvát – legyint vigyorogva a tolvaj, és rám kacsint. Kitartok, nem mondok semmit, úgy sem tudnám legyőzni őket szópárbajban, pláne, ha ketten vannak, már csak Devin vagy Pete hiányzik mellőlük, mármint dehogy is, nem hiányoznak!
- Teljesen leadtad a minőséget - csóválja a fejét csalódottan Jézus, de barna szemében látom, hogy nem gondolja komolyan.
- Nem mindegy nektek, kit nyírok ki? – Fejcsóválva indulok tovább, de nem hagyják annyiban.
- De még csak most találkoztunk - kiált utánam panaszosan a szakállas.
- Pont ezért kell mi hamarabb lelépnem, megyek dolgozni, úgyhogy sziasztok. – Intek nekik egyet, hátra se fordulva. Ha nem lépek le hamarosan, ezek kicsinálnak. Ezek ketten korán reggel gyilkosok.
- Ne vigyelek el? – kérdezi.
- Még csak az kéne – röhögöm el magam, miközben egyre távolodok tőlük.
- Hé! Add ide a pólód - hallom Ray hangját. Erre megtorpanok, ezt most jól hallottam?
- Mi? Minek? – kérdezi azonnal Jézus.
- Az enyém véres és a rendőrségre megyek, csak nem mehetek oda retkesen. – Mi van? Ne, ne, Istenem segíts… Vagyis… Bassza meg!
Hirtelen megjelenik mellettem Ray.
- Nem menekülsz előlem - vigyorog, Jézus pólóját tartva a kezében.
- Tényleg jössz velem a rendőrségre? - kérdezem aggódva, előre félve a választól.
- Ahan. Unatkozok - von vállat.
- Nem mentek Jézussal a templomba?
- Valamit el kell intéznie. - Ezt mikor beszélték meg? Ott voltam mellettük. Mindegy, nem is érdekel. Leveszi a pólóját, nem tudom levenni a szemem kidolgozott izmairól. Olyan, mintha mindennap a kondiban edzene, pedig nem, helyette engem fáraszt. Ez a kinézet gondolom, isteni mivoltához tartozik. - Tetszik, mi? - kérdezi, miközben felveszi a másik pólót. Elkapom a tekintetem.
- Ne is álmodj róla! Egyébként nem találkoztál véletlenül Shiroval valahol?
- Hmm...Témaváltás. – Ne, Beatrice, ne üsd meg, ne támadj neki, ártana a renomédnak.
- Ó! Fogd már be! - csattanok fel idegesen és a rövid hajamba túrok.
- Nyugi van! De hogy választ adjak a kérdésedre, nem, nem láttam. - Sóhajtok egyet.
- Mióta megjelent az a másik klán, azóta, egyre jobban aggódok miatta. Tudod, hogy ő nem tartozik egy klánhoz sem, vagyis...
- Igen, tudom, ismerem a történetét. Mi lenne, ha leszámolnátok velük? És tietek lesz újra Vancouver. – Lehajtom a fejem, tudom, hogy igaza van.
- Még nem. Nem tudom milyenek, nem tudom mennyire erősek, és azt sem, hogy hányan vannak. Úgyhogy egyenlőre még nem akarom ezt megkockáztatni.
Nem mond semmit rá, ami az ő esetében fura, de annyira nem bánom, hogy nem kontárkodik bele, hogy vezessem a klánomat.
Kezd feljönni a nap, mire elérjük a rendőrséget, de még van egy kis időm, szerencsére.
- Tényleg bejössz? - kérdezem tőle az ajtó előtt. Bíztam benne, hogy csak viccelt, habár Rayt ismerve…
- Mondtam, hogy unatkozom – von vállat hanyagul, nem érdekli, hogy lecsukják.
- És ha Chris lecsuk… Megint?
- Akkor úgy jártam - legyint, majd kinyitja előttem az ajtót, meghajol és kinyújtja az egyik kezét. Pont mint kétszáz évvel ezelőtt. - Hölgyem!
- Milyen figyelmes - mosolyodok el. Felrémlenek előttem azok az idők, amikor ezt még nem csak poénból csinálták a férfiak, amikor még mindenki hölgyem volt vagy uram, és nem szajháztak le, úton-útfélen. Megcsóválom a fejem, emlékeztetem magam, hogy azok az idők elmúltak, most már mindenki magasról szarik az illemre. Bemegyek az ajtón, Ray utánam.
- Jó reggelt! - int egyet Gibbs a portás pult mögül. Rámosolygok és bólintok.
Bemegyünk egy irodahelységbe, ahol tíz íróasztal sorakozik a falnál. Még csak ketten vannak bent, az egyik asztalnál ülnek, kávéznak és beszélgetnek.
- Jó reggelt, főnök!... És Ray?! - lepődik meg Brody, egy magas, barna hajú férfi.
- Csak... Kihallgatom. - Itt nem tudják, hogy jóban vagyok ezzel az idiótával, és nem is kell tudniuk.
- Most jut eszembe - szólal meg a férfi mellett ülő nő, Lindsey. - Jelentettek egy rablást, nincs benne véletlenül a kezed? - néz rá szigorúan Rayre, de halványan el is mosolyodik.
- Mi? Hogy nekem? Miket feltételeztek ti rólam? – kap a mellkasához a tolvaj, mint akit vérig sértett a vád. Mint akit.
- Jaj, hogy oda ne rohanjak - morogom, de szerintem ezt csak a mellettem álló isten hallja, a többiek nem.
- A fickó azt állítja, hogy hátba szúrta a rablót egy késsel - mondja elgondolkodva Brody. Komolyan, már csak az hiányzik, hogy a nemlétező szakállát simogassa.
- Vedd csak le a pólód - mondja Lindsey a kávéjával a kezében, és egy kissé kihívóan dől neki az egyik szekrénynek, a másik kezével pedig az egyik szőke hajtincsét csavargatja. Ray rávigyorog, leveszi és megfordul, nincsen rajta szúrás nyom, vagy bármilyen más sérülés, mily meglepő.
- Ha póló nélkül, akarsz látni, akkor csak szólnod kell - mosolyog a nőre.
- Hmm... Lehet, hogy megváltozott a véleményem rólad - mondja a mézszőke, göndör hajú nyomozónő, miközben a borostyánsárga szemeivel végigméri, a nyelvével benedvesítve az ajkait. Basszus, Lindsey! Szerezz már magadnak egy pasit. - Nem jössz egy csendes helyre? - kérdezi kéjes hangon. Miért reagál így minden nő, amikor ez az idióta megjelenik?
- Nem, Ray velem jön - vágom rá gyorsan, mert tuti belemenne.
- Beleszólhatok én is? - kérdezi Ray, felemelve a mutatóujját. Mit csinál ez, jelentkezik?
- Velem jössz és kész! - vágom rá ingerülten.
- Szóval magadnak akarsz.. Hm - pillant le rám mosolyogva és csábosan az ajkába harap.
- Töröld le azt a vigyort a képedről, vagy esküszöm, leütlek! – bokszolok a vállába. Nem kell halkan mondanom, tudom, hogy ezt Brody is simán megtenné, habár ütögetni nem szoktuk a behozottakat. Hupsz...
Becsapom magam mögött az irodám ajtaját, és beleesek a székembe. Ray neki támaszkodik az asztalnak és elkezd matatni rajta.
- Ha elmersz valamit lopni... - sziszegem.
- Úgy ismersz engem? - emeli fel védekezően a kezét. A szememet forgatom.
Megcsörren egy telefon, Ray kiveszi a zsebéből és a füléhez emeli.
- Megyek máris! - csillan fel a szeme.
- Ki volt az? - kérdezem, egy kicsit reménykedve, hátha Shiro az.
- Pete. Úgyhogy sajnálatos módon itt kell, hogy hagyjalak. - Ez az! Lesz egy kis nyugtom és tudok normálisan dolgozni. Várj! Pete?! Ezek fel fogják gyújtani a várost, vagy rosszabb, főleg, ha még Devin is csatlakozik hozzájuk, vagy Jézus… Az apokalipszis négy lovasa.
Ray elindul az ajtó felé, reflexből rápillantok az asztalra, de minden ott van, nem vitt el semmit.
- Várj egy kicsit! - szólok neki oda, mielőtt még kimegy az ajtón. - Az ablakon mész! Nem akarom, hogy találkozz Lindsay-vel, kicsit eszelős, és nagyon begerjedt.
- Hmm… azok a legjobbak! - Odasétál az ablakhoz és kinéz rajta. - De ez a tizenkettedik - néz vissza rám.
- Majd megoldod! - mondom egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Gonosz vagy! - Kinyitja az ablakot – na, pá - és háttal kiesik rajta.
A székkel odagurulok az ablakhoz és kinézek rajta, csak egy elszálló madarat látok a levegőben. Csak tudnám, hogy magyarázom ezt ki a többieknek.
A bár felé tartok. Ebédszünetem van, muszáj eltűnnöm onnan egy darabig, mert nem tudom elviselni a kollegáimat, Lindsey-t, folyton csak csacsog, egyszerűen az agyamra megy. Bár, lehet jobb lenne, ha egyedül lennék inkább.
Belépek, alig vannak páran, néhány vámpír a klánból, meg pár “külsős”. A pulthoz veszem az irányt, biccentek egyet Leonak. Ő a nagy ellenfelem, legalábbis a sakkban, bárcsak egyszer le tudnám győzni, habár, ha figyelembe veszem, kiről van szó...
A hűtőhöz lépek, kiveszem a szokásos whiskey-t, és öntök magamnak egy pohárral, amit azonnal le is húzok. Mindig ezt csinálom, nem számít, hogy reggel van, vagy munkába megyek, ez a személyes rituálém, utána nem iszok általában, de ennek meg kell lennie.
Ahogy lecsapom a poharat az asztalra, megpillantom az éppen belépő Petet meg Rayt. Komolyan, ez követ engem.
- Ti ketten együtt – mutatok feléjük. – Ha még Jézus is itt lenne, az lenne a személyem ellen irányuló világkatasztrófa – nyögök fel, de sosem vallanám be nekik, hogy igazából jókat röhögök rajtuk.
Ebben a pillanatban az említett szakállas huppan le elém, arcán a levakarhatatlan vigyorral. A pulton hagyott piásüveg felé pillantok, nem, Beatrice, nem iszol többet. Leülnek, természetesen Ray van középen, ki más lehetne, és várják, hogy kiszolgáljam őket. Ennek nem lesz jó vége…
- Szia Beatrice – vigyorog rám a tolvajisten, és megragadja az üveget. – Csak nem megint ittál? Tudtommal menned kell dolgozni még.
- Add azt csak ide – veszi el az előtte elhúzott piát Jézus és meghúzza, igazán rendesen. Én is kérek belőle, főleg, ha sokáig maradnak ezek itt. A szakállas elveszi a már eléggé kiürült üveget a szájától, és lecsapja a pultra. Az arcán nem látszik semmi, mintha nem most ivott volna meg egy fél üveg whiskey-t. Igen, hölgyeim és uraim, ez a férfi a keresztények „istene”.
Pete is elveszi tőle, majd ő is lehúz belőle legalább három kortyot.
- Hé, hagyjatok már nekem is – kiált fel felháborodottan Ray, és elveszi az üveget, amit azzal a lendülettel ki is ürít. – Hú, ez jól esett – törli meg a száját a kézfejével.
- És ha én ebből még inni akartam volna? – kérdezem felvont szemöldökkel.
- Nyugi B, csak segítünk megtartani az állásodat. Nem lenne jó, ha kirúgnának azért, mert részeg vagy meló közben – kacsint rám.
- Rohadj meg – sziszegem.
A maradék két pasi felváltva pillant ránk, majd összenéznek és megvonják a vállukat. Na jó, egyszer tuti kicsinálom ezt a csávót, de addig is...
Elvigyorodok, és hátrafordulok. Megragadom a mosogató zuhanyfejet, a legjobban kinyitom a csapot, és Rayre szegezem, akit telibe talál a vízsugár, és ezzel leszédül a székről, hanyatt esik a bár padlójára. A mellette ülő két haverját nem nagyon zaklatja fel, azonnal röhögni kezdenek, Jézus még el is kéri tőlem a zuhanyfejet, én természetesen átadom neki, miközben összepacsizok Pete-vel.
- Ne már, ezt miért kaptam? – tápászkodik fel, közben az országos „haverja” még mindig röhögve ostromolja a vízzel. De azért őt sem kell félteni, megragadja Jézus lábát, és lerántja a székről, aki elterül mellette, így már nem csak Rayt locsolja, hanem saját magát is, tekintve, hogy felfelé tartja a zuhanyfejet.
Pete-ből és belőlem is egyre jobban dől a nevetés, de ebben a pillanatban Ray kirúgja a másik szakállas alól a széket, aki így már szintén mellettük fetreng.
- Ezt miért kaptam? – kiált fel a szerencsétlen. – Én nem csináltam semmit.
- De nem is segítettél - vágja rá azonnal.
- Ez igaz. Basszus, te meg minek locsolsz még mindig minket? – kiált fel Jézusra pillantva. Neki sem kell mondani, a keresztény „isten” felül, és rám irányítja a sugarat.
Szerencsére gyorsak a reflexeim, így lebukok a pult mögé, az erős vízsugár a polcokon sorakozó poharakat találja el, amik fel is borulnak, néhány le is esik, ahol természetesen darabokra törik.
Feltápászkodom, és gyors elzárom a csapot, hogy ne csináljunk még több kárt Clintnek. Ahogy a három idiótára pillantok, mind a három a padlón, a vízben fetrengve röhög. Ez most komoly? Ötévesek agyi szintje.
Látom, ahogy a tulaj, minket figyel.
– Ezt nektek kell feltakarítani, és a törött poharakat kifizetni – szól oda nekünk, és elindul felénk. – Pontosítok, Pete, ezt neked kell kifizetni – helyesbít vigyorogva.
- Miért nekem? – ül fel azonnal, kifejezetten döbbent fejjel.
- Azért, mert Ray egy isten, meg amúgy se fizetné ki, Beatrice a vezér, őt nem fizettetem meg, Jézus meg… hát, ő Jézus, így csak te maradtál.
- Ne már, ez nem fair – kezd reklamálni azonnal, kifejezetten sértődötten, ami egy negyven évesnek kinéző, száz kilós, kivarrt, szakállas rockertől hülyén jön ki.
- Az élet nem fair – vágja rá Clint és visszamegy az asztalához, csatlakozva Leóhoz és még pár, rajtunk röhögő klán taghoz.
- Mindig is bírtam ezt a csávót, végre valaki, aki tisztel engem – mondja Ray, aki most már törökülésben ül a padlón, a tócsa kellős közepén.
- Azért ne vedd komolyan – vágom rá. – Egyszerűen tudja, hogy sose fizetnéd ki.
- Dehogynem – vágja rá. – Mindig, mindent kifizetek.
- Aha – bólogatok bőszen. – Egyszer adtam neked kölcsönt, azóta sem adtad vissza, pedig az már száz éve volt.
- Nem hiszem el, hogy nem tudsz egy kicsit várni, mindig visszaadok mindent… Előbb-utóbb - von vállat. Folyton ezt csinálja, hogy nem görcsölt még be a háta?
- Ha nem végzi a folyóban - vágom rá.
- Én olyat sosem csinálok – kap azonnal sértetten a mellkasához, mint akinek ez tényleg rosszul esik. Hagyjuk már…
Félrebillentett fejjel, felhúzott szemöldökkel nézek rá, erre mind a két, mellette ülő szőrös állatból kitör a röhögés, ezt már ők sem bírják tovább.
- Persze haver – veregeti vállon Rayt Jézus, majd feltápászkodik. A vizes haja a hátára tapad, a szakállából csöpög a víz, a szürke felsője teljesen átlátszóvá válik, ki lehet venni a kidolgozott felsőtestét. – Hé Clint, van hajszárítód?
- Az öltözőben – hallatszik a válasz az asztalnál ülőktől. Nem kell neki kétszer mondani, már csak a füstcsík hiányzik utána. Jézus és az a fránya, tökéletes megjelenése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése