2. fejezet

Beatrice

Röhögve ülünk a pultnál, minden vizes körülöttünk az előbbi mutatványunk miatt, de nem nagyon zavarja egyikünket sem, Ray és Pete most éppen egy üveg vodkát iszogatnak.

- Nem igaz! – ellenkezik azonnal Pete. – Nézz már rám, teljesen eláztam miattad! – siránkozik, miközben a hosszú, raszta haját simogatja, mintha attól félne, bármelyik pillanatban szétjöhetne, pedig néha annak sem árt egy kis víz.  

- Miattam? – kiállt fel azonnal Ray sértetten, mert mi más lehetne a reakciója. – Nem én kezdtem őrült locsolkodásba, hanem B. Őt hibáztasd, én csak egy ártatlan áldozat vagyok.

Közelebb hajolok hozzá a pulton. Utálom, amikor az általa kreált idióta beceneveken szólítanak. – Ne hívj B-nek, ezerszer elmondtam már. És én a helyedben meggondolnám, hogy miket állítok, mert még egy hidegzuhanyt kapsz a nyakadba.

- Nem mindegy már nekem? – néz végig magán vigyorogva, miközben kitárja a karját oldalra, amivel majdnem leveri Pete-t, és a piát is, de nem zavartatja magát.

- Hé, vigyázz – kapok a billegő üveg után. – A vodka!

- Kösz Beatrice – mondja sértetten nekem a raszta. – Az ne is zavarjon, hogy kiverte a szemem, csak a piát féltsd.

- Jó hogy, a vodka! – vágja rá azonnal Ray, mire mintha most jutott volna eszébe, hogy itt van, meg is húzza azonnal az üveget. Mi mást vártam?

Pete nem válaszol semmit, csak ránk nyújtja a nyelvét, miközben egy kicsit hátat fordít nekünk, és a fonott szakállát kezdi birizgálni, ami minden már, csak fonott nem. Megvonja a vállát, és kihúzza belőle a kis szilikon gumit, és elkezdi újrafonni.

- Van nálad fésű? – fordul felém.

- Csak azt hordok magamnál – vágom rá azonnal. Persze, van nálam, de nincs kedvem megint három napig a szőrét szedegetni a hajkefémből. De természetesen ő is tudja, hogy nem mondok igazat.

Az egyik bárszékre dobott táskám felé pillant, és azonnal fel is pattan.

- Ne! Ne merd! Meg ne próbáld! – kiáltok rá, de már el is indult felé. Nem gondolkozom, futni kezdek. Gyorsabb vagyok nála, mivel én vagyok a vezér, de hamarabb indult, mint én, ráadásul előttem még a pult is ott van, mint akadály, így mindent bele kell adnom.

Elrugaszkodom, és átvetem magam a falapon, ami nem megy könnyen, tekintve, hogy a bordámig ér, de a győzelem érdekében sok mindent bevállalok. Keresztülesek a bárpulton, de megéri, mert sikerül megragadnom a táskám fülét, és magammal rántanom, mielőtt a padlón kötnék ki. Gyors magam alá gyűröm, hogy ez az őrült ne tudja megkaparintani. Ebben a pillanatban rám vetődik, ami nem épp kényelmes, meglepetésemben fel is sikoltok.

- Szállj le rólam idióta! – üvöltöm, miközben a szabad kezemmel ott püfölöm, ahol csak érem.

- Csak ha ideadod – vigyorog rám körülbelül öt centiről, ami nem a legkellemesebb élmény.

- Kicsi a rakás! – kiáltja Ray, és hallom, ahogy ő is futni kezd.

- Ne, kinyír… - Nem tudom befejezni, mert már ránk is vágódik, mire mindketten felnyögünk.- …Lak – fejezem be végül, a padlónak préselődő fejjel. Nem épp kellemes összenyomódva két pasi alatt. Ezt a szituációt sosem így képzeltem el.

Ebben a pillanatban újabb súly érkezik ránk, majd még egy. Próbálom megnézni, hogy mi az, de egyszerűen nem látok ki. Az egész testem, beleértve a fejemet is, a padlónak nyomódik, semmit nem látok, csak a nagy súlyt érzem magamon, és a vesémbe nyomódott sminkecsetet a táskámban, ráadásul még a padló is vizes a locsolkodás után. Bassza meg, nem érte meg az a rohadt fésű.

- Ti itt játszotok, és engem nem is hívtatok? – hallom Jézus sértődött hangját, majd a következő pillanatban még nagyobb nyomás nehezedik rám, ránk. Hányan vannak már rajtam, négyen, öten?

- Komolyan, a kurva életbe, szálljatok már le rólam – nyögöm, de érzem, hogy még valaki érkezik ránk, ráadásul én magam sem hallom a saját hangom, nemhogy a többiek.

- Sziasztok! – hallom Devin hangját, valószínűleg ő lehetett a legújabb tag a rakásunkon.

A többiek felmorajlanak valami köszönésfélét, de nem nagyon értem, inkább csak tompa nyögések.

- Ez köszönés volt? – kérdezi Devin, és fogadni mernék, hogy még ugrál is, mert érzem a hullámzást. Egyáltalán, hogy került ez ide?! Esküszöm, valakit ma még megölök, vagyis… megölök valakit az ittlévők közül.

- Szálljatok már le szegény Beatriceről, teljesen összenyomjátok – hallom meg Clint hangját, aki megpróbál kimenteni. Komolyan, ő az egyetlen normális az itt lévők között.

- Egyetértek – nyögök fel.

- Az jó lenne, kurva nehezek vagytok – halom Pete hangját velem egy időben, akinek nem sokkal van jobb helyzete, mint nekem.

Érzem, ahogy lassan elkezdenek lekászálódni rólunk, beletelik egy percbe, mire mindenki eltűnik. Természetesen Ray még ugrál rajtunk kettőt búcsúzás képen, nem is ő lenne. Végre a rasztát is felhúzzák rólam, újra kapok levegőt. Szabadság!

Valaki megragadja a derekam, és talpra állít. Hálásan pillantok a mögöttem álló Clintre, aki egy pillanatig még tart, majd felveszi nekem a táskám.

- Köszi – mosolygok rá, miközben megpróbálok mozogni. Mindenem fáj, hála ezeknek az idiótáknak. Körbenézek, hogy mégis kik voltak rajtam. Pete, Ray, Jézus, Leo, Devin. Basszus, ez rengeteg ember nekem.

Mindenki röhögcsél körülöttünk, én pedig sántikálva lerogyok egy bárszékre. Belenézek a táskámba, hogy mit törtünk össze. Természetesen, a fésű, amiért az egész harc ment darabokra tört, a púderemmel együtt. A fenébe, ez már a második ebben a hónapban!

A markomba szedem a jobb napokat látott hajkefém darabjait, és a már mellettem ülő Pete elé rakom. Ha lehetséges, még ziláltabb, mint volt, a szakálla szerteszét áll, van olyan tincs, ami egyenesen a nedves homlokára tapad.

- Tessék, itt van, amiért annyira küzdödttél – mondom neki kicsit sértetten. - Jössz nekem egy új fésűvel, majd hozzáírom az eddig tönkretett tárgyaid listájához. - Erre ő csak elvigyorodik, és azzal a pár, ki nem tört foggal kezdi igazgatni az arcszőrzetét. Nem bírom ki, elnevetem magam.

- Ez vicces volt – mondja a másik oldalamon ülő Ray, miközben átkarolja a vállam. Hogy került ez ide? – Megismételhetnénk – kacsint rám.

Felhorkantok, ez hülye. – Jó, de te leszel alul.

- Szeretnél te alattam lenni – fordítja felém a fejét. Mivel még mindig átkarolva tart, kifejezetten közel kerül az arca az enyémhez, szinte érzem a leheletét a bőrömön. A karomon feláll a szőr, és az egész testem megfeszül.

- Állj le! – mondom, miközben lefeszítem a karját a vállamról. Közel volt, túlságosan közel.

- Ülök – vigyorog rám ártatlanul, mire én reflexből hozzávágom a fésűm félbetört nyelét, amit ő röhögve elkap.

- Ééés kész – dől hátra elégedetten a széken Pete, rendezett, szálkafonással befont szakállal, csak azt az apróságot felejtette el, hogy a székének nincs háttámlája, így azonnal újra a földön találja magát, miközben a széke is rábillen.

- Ne már, megint?! – kiállt fel felháborodottan, és elkezdi lecincálni magáról a széket. Visszafojtott röhögéssel figyelem a ténykedését.

- Várj haver, segítek – pattan fel mellőlem Ray, és odamegy mellé. Megragadja a széket, de Pete-nek nem jut el a tudatáig az, hogy a tolvajok istene nem szokott önzetlenül segíteni, így vesztére nem is akar azonnal felkelni. Persze a másikat sem ejtették a fejére, az  egyik széklábat a hanyatt fekvő haverja lába közé állítja, a másik kettőt pedig a csípője mellé. Az isten azonnal rá is pattan, megakadályozva ezzel a rocker haverját, hogy felkeljen.

Ez az a pont, ahol nem bírom tovább, kitör belőlem a röhögés.

- Baszki, ez most komoly? – kiállt fel Pete, amikor rájön, hogy nem tud felkelni. – Ne már! – Megragadja a szék két lábát, és elkezdi rázogatni, de nem bírja fellökni a felette trónoló Rayt.  

- Hamarabb kell ahhoz felkelned, hogy egy magamfajta hatalmas lényt a földre küldj, én biztosan ülök itt, feletted – magyarázza vigyorogva az istenség. – Látod, nem is kapaszkodom – emeli magasba a kezét, miközben Pete még mindig szabadulni akar.

- Baszd meg! Szállj már le rólam – ordítja kivörösödött fejjel, miközben megpróbálja felborítani a széket, sikertelenül.

- Pete viselkedj! – sétál lassan a hűtőhöz Devin, és kivesz egy üveg minőségi konyakot, majd önt magának egy pohárral. A legtöbben, ha valakit ő utasít, engedelmeskednek neki, így a székrázogatás is azonnal abbamarad. Nem csoda, hogy ekkora tekintélye van, hiszen ő az alvilág istenének a fia, és a pokol alfőnökével senki sem akar összetűzésbe keveredni, kivéve Rayt, ő mindent leszar.

- Persze, igyál te is, nyugodtan, és természetesen neked sem kell kifizetned – sétál felénk felháborodottan Clint, csak úgy csöpög a hangjából a szarkazmus, közben hangosan ledobja a pultra a rekesz sört, amit hozott. Devin nem válaszol neki, csak meredten néz rá, miközben a szeme vörösen izzik fel, szó szerint vörösen. Alapjáraton is fenyegetően tud nézni, de ilyenkor a legtöbb ember bokáig összeszarja magát.

- Mint mondtam, nem kell kifizetned – helyesbít azonnal a tulaj. – Esetleg egy sört? Vagy ihatsz még egy konyakot, ha gondolod.

Erre az istenség szemében kialszik a tűz, és egy lassú, kényelmes vigyorra húzza a száját, majd kiissza az italt. Kikap egy üveggel a rekeszből, és a pult szélével lepattintja a kupakot.

- Én is így gondoltam – mondja, majd átlendül a pult felett, és lerogy a mellettem lévő megüresedett székre, aztán meghúzza a sörét.

- Ó, sör – emelkedik fel Ray egy másodpercre, hogy kikaphasson egyet a rekeszből. Ezt kihasználva Pete újra megrázza a széket, mire a felette ülő tolvaj meginog, már kezdem azt hinni, hogy leesik, de sikerül elkapnia a pult szélét, így a rocker idióta nem szabadul.

- Nem megy ez ilyen könnyen – vigyorog le az alatta fekvő férfira.

- Próbálkozni szabad – röhögi el magát, majd nyújtózkodik egyet, és a kezét összekulcsolja a tarkója alatt.

- De nem fog sikerülni! – Megragadja a kibányászott sörét, és a pult szélével pattintja le a kupakot, pont ahogy Devin tette egy perccel előtte.

- Persze, nyugodtan, mert nem találták még fel a sörnyitót, igazatok van – kiált felénk Clint, de a mellettem ülő alvilág kisistene egyetlen pillantásával elnémítja. – Mint mondtam, még nem találták fel a sörnyitót – helyesbít azonnal. – Nem értem, mit vagy úgy kiakadva.

- Vigyázz Clint, mert a pokol ura egy nézésével is kinyírhat – kiáltok oda neki vigyorogva, majd a mellettem ülőre pillantok, aki vörös szemmel, kifejezetten dühösen néz rám. Ajaj…

- Alvilág, Beatrice, alvilág – sziszegi, miközben a szája penge vékony, annyira összeszorítja.  

- Jó, bocs, alvilág ura – emelem fel a kezem, és helyesbítek gyorsan, mire elmosolyodik, és a szemét is visszaváltoztatja. Kifejezetten félelmetes tud lenni azzal a lángoló tekintetével, a többszáz év alatt sem sikerült megszoknom.

- Neked nem kéne dolgoznod? – kérdezi tőlem, most már normálisan. Ez most komoly?!

- Ebédszünetem van – kiáltok fel dühösen, és leroskadok a pultra. Ma mindenki el akar innen zavarni?!

Ebben a pillanatban csörögni kezd a telefonom. Mi van már megint?!

- Hú de fontos valaki – vigyorodik el gúnyosan Ray.

- Tudod, a nagy, fontos, rendőrfőnök asszonyság – vágja rá azonnal Devin, mire mind a ketten felröhögnek.

- Lehet megtalálták a hulládat – vigyorog rám a tolvaj, mire én hasba vágom, a másik kezemmel meg végre sikerül előhalásznom a telefonom a zsebemből. Chris az, a társam.

- Ma már megint gyilkolt? – kérdezi a másik istenség. Miért vagyok én ezekkel körbevéve?! – Komolyan, te folyton csak a papírmunkát adod nekem – csóválja a fejét „csalódottan”.

- Menjetek a francba – morgom, majd felveszem a telefonom. – Szia Chris, mi van?

- Egy újabb prostit találtak, tudsz jönni? – Neked is szia. Befogom a mikrofont.

- Hé, süt odakint a nap? – fordulok körbe, de természetesen senki sem válaszol. Kösz szépen, aranyosak vagytok. – Mi a cím?

Bediktálja a különösen ismerős sikátort. Hmm, ez gyors volt, csak fél napba került, egyre jobbak, valakit ki kell rúgnom, ez nem mehet így tovább, még a végén lebuktatnak.

- Mindjárt indulok – mondom szemforgatva, és lerakom a telefont. – Ugye nem te nyomtál fel? – fordulok Rayhez.

- Én – nyújtja el, miközben a szívéhez kap. – Soha! - Felvonom a szemöldököm, nem vagyok biztos benne. – Tényleg nem én voltam.

- Ha megtudom… – fordulok felé, miközben a mutatóujjam a mellkasába bököm.

- Nyugi van, B! – lép a haverja védelmére Devin.

Megcsóválom a fejem, közben megragadva a táskám felpattanok.

- És sikerült! – áll fel velem egy időben Pete is, miközben a farmerját porolja, csak úgy csörögnek a rá aggatott láncok. Valahogy sikerült neki kikúsznia a kalodájából. Idiótákkal vagyok körbevéve.

- Hé B, elviszlek! – jön felém vigyorogva Jézus. Ez hol volt eddig?! Na, nem mintha hiányzott volna….

- A sírba visztek… - nyögök fel, de azért bevárom. – És századszorra is, ne hívjatok B-nek!

- Igenis B! – vágja rá Pete, miközben szalutál. Ezt látva a másik kettő is felém fordulva tiszteleg, majd sorra a bárban mindenki.

- Igenis B! – ismételik vigyorogva, Jézus még a sarkát is összecsapja.

- Menjetek a picsába! – nyögök fel, majd kimegyek a klubból.

Kipattanok Jézus kocsijából. Többen is nyüzsögnek itt, az egész kis utca el van kerítve a narancssárga szalaggal, az ismerős konténer felborítva, mindenhol szemét, körbeölelve a hullát.

A fuvarosom elindul, de közben kettőt dudál még nekem, amivel mindenki figyelmét felhívja, mert természetesen nem tudott volna csendben távozni.

- Beatrice! – integet nekem Chris. Elindulok a kordon felé, és átbújok a szalag alatt.

- Mi dolgod volt neked Jézussal? – kérdezi felvont szemöldökkel, miközben a fekete Audi után bámul, ami ebben a pillanatban fordul le a sarkon.

Megvonom a vállam, senkinek sem kell tudnia, hogy én milyen viszonyban vagyok a Jézushoz hasonló alakokkal, akik igazából a legközelebbi barátaim.

- Tudod, információgyűjtés, ha valami fontos történik Vancouverben, akkor ő tud róla. – Ami tényleg így van. Jézust a városban mindenki ismeri, igaz a legtöbben azt hiszik, valami minden lében kanál örökös gyerek, akinek nincs jobb dolga, mint a várost járni, és a „nagy ember” nevét hordani, csak mert megteheti. Azt már kevesebben tudjuk, hogy ő tényleg az a Jézus, de ezen kívül majdnem mindenben igazak a szóbeszédek róla, tényleg mindenről tud, és Vancouverben mindenkit ismer, aki kicsit is fontos, ráadásul szeret belekontárkodni mások dolgaiba, de persze neki soha semmihez nincs köze, ő inkább amolyan informátor. Normális ügyeknél nem csak én használom, mert tényleg segít bárkinek, de ezt az ügyet soha nem adná ki, mert az ő bőre is rajta veszne.

- És tudott valamit?

Megrázom a fejem, és próbálok sajnálkozó képet vágni.

– Nem, elméletileg semmit sem tud arról az eszelős gyilkosról, aki sorra gyilkolja az utca embereit. Őt is ugyanaz ölte meg, mint a többit? – intek a fejemhez a prosti felé, de persze tudom a választ, tekintve, hogy ő volt a reggelim.

- Igen, ugyanazok a módszerek, nincs rajta semmi külső sérülés, mégis valaki kivéreztette.

- Szóval a vámpírunk újra lecsapott – összegzem fapofával, ami ilyen szituációban baromi nehéz.

- Igen, de most kevésbé volt óvatos, szinte alig rejtette el ezt a hullát, a gyilkosság ma hajnalban történhetett. Olyan, mintha egy üzenetnek szánta volna, mintha ezzel akarná az orrunk alá dörgölni, hogy úgy se tudjuk elkapni.

Nem, drága Chris, túl sokat magyarázol bele ebbe. A gyilkosunk nem akar nekünk semmit sem üzenni, egyszerűen csak felidegesítette a tolvajok istene, és nem volt kedve normális rejtekhelyet keresni neki.

- Fura – bólogatok bőszen. – Lehet, most el tudjuk kapni.

- Évek óta gyilkol, és eddig nem sikerült elkapnunk, mindig kicsúszott a markunkból. – Körbepillant, megbizonyosodik arról, hogy nem figyel-e bárki is minket, de a kutyát sem érdeklünk. A biztonság kedvéért hozzám közelebb hajolva folytatja. – Nem hinném, hogy valaha is sikerülne. Évek óta játszik velünk, nincs séma a gyilkosságaiban, nincs összeköttetés az áldozatok között, vagy a helyek között, mintha random választaná az áldozatait. Nem hagy nyomokat, nem hibázik, ez az alak túl tökéletes munkát végez. – Hát igen, ráadásul az sem segít nektek, hogy a társatok bizonyítékokat tart vissza, és hátráltatja a nyomozást.

- Tudom – bólintok kicsit idegesen. – De a pasasnak egyszer muszáj valamit hibáznia, valami nyomot hagynia, amin el tudunk indulni. Ezzel mi van? – lépek közelebb a szőke kurvához.

- Mellanie „Rubbie” White, huszonhét éves, prostituált. Heroin függő volt, többször vittük már be egy-két éjszakára, de komolyabb ügye nem keveredett – tájékoztat Chris unottan. – Mint mondtam a halál ideje olyan hajnali öt órára tehető. Egy hajléktalan, Richard „Spangli” Smith találta meg és azonosította. Személyi iratok, pénz, telefon, semmi nem volt nála. – Jó hogy, tekintve, hogy azok még mindig nálam vannak, remélem kikapcsoltam a telefonját…

- Megcsinálták már a képeket? – intek a fejemmel a falnál beszélgető két helyszínelő felé.

- Úgy egy órája, eddig rád vártunk.

Előveszek egy gumikesztyűt és felhúzom, majd leguggolok a nő fejéhez, hogy szemrevételezzem. Jobbra-balra mozgatom a fejét, keresek rajta valami bizonyítékot. A vállára tapadva megpillantok egy rövid, barna hajszálat, valószínűleg az enyém lehet. Megragadom azt a bizonyos testrészt, mintha keresnék rajta valami nyomot, közben észrevétlenül eltüntetem a terhelő bizonyítékot. Nem biztos, hogy az enyém, de nem akarok kockáztatni.

Felállok, kicsit körbejárom, nézegetem, de sajnos semmit sem találok rajta, majd félreállok, hogy egyenként a többiek is meg tudják nézni. Mindig én vagyok az első, így sikerül az esetek nagy részében eltüntetnem a lehetséges nyomokat. De akad néha, hogy nem vagyok elég figyelmes és otthagyok valamit, így azt nehezebb, és kicsit több akciót igényelő feladat eltüntetni, de még soha senki sem bukott le eddig közülünk.

- Nézd, sebes a nyaka – pillant rám Chris.

- Mi van?! – guggolok le azonnal mellé, hogy lássam, miről beszél.

- Nézd – mutat egy kis sebre az ütőerénél, ami első ránézésre is több naposnak tűnik.

- Igen, biztos az előző menetben beverte valahova – mondom felvont szemöldökkel, gúnytól csöpögő hangon. – Nézd már meg, legalább két napos, ha itt véreztették volna ki, akkor… Nem, az minden módon lehetetlen. Keres nagyobb, frissebb sebet, hátha most szerencséd lesz – veregetem vállon, és az egyik falhoz megyek, majd karba font kézzel figyelem. Természetesen most sem talál semmit.  

Ez lett volna a második fejezet, reméljük, ez (is) elnyerte a tetszéseteket. Nagyon örültünk, amikor láttuk, hogy tizenheten előlegeztetek nekünk bizalmat, és majdnem ötszáznál tart az oldalmegjelenítés is. Remélem, ezután sem okozunk majd csalódást, sziasztok!