4. fejezet

A férfi hallja, ahogy egy kés elsuhan mellette, felszaggatva a körülötte denevérszárnyként lengedező bőrkabátját. Nem néz hátra az üldözőire, már így is túl közel vannak hozzá, ha lelassít, elkapják és neki vége.

Összeszedi a legvégső energiatartalékait és még gyorsabban fut a lapos tetőn, nem törődve az izmaiba szúró fájdalmakkal. Inkább csak a lába fájjon, minthogy kilyukasztgassák késekkel vagy golyókkal.

Újra hallja a süvítést, de mire reagálni tudna, már egy golyó fúródik az oldalába. Önkéntelenül is hangosan felkiált, a sebre tapasztja a kezét, a pólója már ragacsos a vérétől, de nem lassít le, nem teheti, most a pihenés egyenlő a halállal.

Amikor az épület végéhez ér elrugaszkodik és átlendül a szomszéd panelház tetejére. Mivel vámpír, ez a mozdulat nem okozna nagy nehézséget, ha nem most lőtték volna meg, így amikor a talpa a másik épület tetejéhez ér pokoli fájdalom jár végig a testén, szinte a látását is elhomályosítja. Tudja, hogy meg kell állnia addig, amíg kiszedi magából a golyót, különben nem indul meg a gyógyulás és elvérzik.

A transzformátor fedezékébe húzódik, hogy szemügyre vegye a sebet. Egyre gyengébb, így minden erejére szüksége van ahhoz, hogy le tudjon tépni egy darabot a pólójából. Azt összegyűri és a szájába tömi, hogy ne ordítson fel. Tudja, hogy kell csinálnia, elvégre valamikor száz évvel ezelőtt katona volt, nem először szed ki magából golyót. Szabad kézzel belenyúl a sebbe, hogy ki tudja halászni a lövedéket. Pokoli fájdalom járja át és ordít, amit a rongy szerencsére eltompít. Fekete pontok táncolnak a szeme előtt, de kiszedi a golyót és oldalra dobja. Ad magának még pár másodpercet, miközben hevesen veszi a levegőt. Könnyek csordulnak ki a szeméből, nedves sávokat hagyva az arcán lévő porban.

Kellene neki még pár perc, hogy összeszedje magát, de nincs rá ideje. Így is túl sokáig maradt itt, már hallja is az üldözőit. Mély levegőt vesz és elindul. Átugrik a szemben lévő épület tetejére, majd onnan egy másikra. Még nem indult be annyira a gyógyulás, de már nem járja át akkora fájdalom. Átugrik egy másikra tetőre, és onnan egy alacsonyabbra, utána egy annál is alacsonyabbra. Ilyenkor ad hálát a szűk lakótelepi utcákért.

Amikor már kezdene megnyugodni, hogy lerázta őket, akkor megpillantja a maga melletti épület tetején a három férfit, elé akarnak kerülni. Amikor a tető végéhez ér lepillant. Három emelet magasan van, a nap pedig most kel fel. Nem habozik tovább, leugrik, és gurulva érkezik a sikátorba. Az aszfalt tele van üvegszilánkokkal, több is felsérti a bőrét, felszaggatja a ruháját. Nem bír felemelkedni, ezért csak bekúszik a fal tövébe. Mindene fáj, kezdi úgy gondolni, jobban járna, ha most megölnék és vége lenne ennek az egésznek.

- Keressétek – hallja felülről az üldözői hangját. – Láttátok, az már nem húzza sokáig, nem menekülhet…

A nap bevilágít a keskeny kis utcába, ezáltal egy ideig hatástalanítva a támadóit, de a sebesült férfit nem éri el. A fény felényújtja remegő kezét, több apró vágás is van rajta. Tudja, hogy vérre van szüksége ahhoz, hogy ezt túlélje, de nem akar megint gyilkolni, rajta már csak egy csoda segíthet.

A nap meleg sugarai elérik a kézfejét, mire kellemes, langyos bizsergés járja át a testét. Na, még egyszer utoljára, gondolja magában, majd a keze halk puffanással ér le a földre.

Amanda halála az egész iskolát megrázta. ő volt az egyike azoknak a diákoknak, akit mindenki szeretett. Jó volt az átlaga, mindenkihez volt egy kedves szava, versenyekről jó eredményt hozott és ha valamit meg kellett szervezni, ő egy nap alatt összehozta a nyertes csapatot. Mégis valaki megölte, ráadásul fényes nappal az iskola melletti kis utcában és kivéreztette, majd csak egyszerűen a kukába hajintotta a testet.

A rendőrség is értetlenül áll az ügy előtt, tudják, hogy a sorozatgyilkosukra vall az eset, de mégsem illik be a képbe. Sosem támadott meg fontosabb embereket, és nem gyilkolt ilyen gyakran. Mintha üzenni akart volna ezzel valakinek.

Az osztályteremben síri csend honol. Szinte senki sem beszélget, vagy ha igen, akkor is csak halkan teszi. Senki sem nevetgél, rajzol a táblára vagy dobálózik. Mindenki a helyén ül, sokak arcára a döbbenet ül ki, miközben az első sorban lévő üres padra pillantanak, aminek nem kellene üresnek lennie.

Az éles csengőszó szinte fülsüketítően hat. Nem telik el néhány másodperc, amikor belép mr. Thomas. Normális körülmények között lenne valamilyen megjegyzése az osztály magatartására, de most csak köszön nekik.

- Tudom, hogy most nehéz nektek ez az egész, nem fogok se feleltetni, se dolgoztatni titeket. Gyors leadok egy apróbb anyagot és utána mehettek.

Néhányan morognak valamit, de azért előszedik a füzetüket, a tanár pedig belekezd az anyagba.

Egész nap kímélték az osztályt, szinte semmit sem kellett csinálniuk. Sokakat felkértek, hogy tartsanak beszédet a hétfő reggeli búcsúztatón, beleértve Haydeet is.

- Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy megtörtént – mondja halkan Ag, miközben kifele sétálnak az iskolából.

- Én se – csóválja a fejét a mellette haladó barnahajú srác, Nick. – Egész nap vártam, hogy besétáljon, és lelkesítő beszédet mondjon, hogy miért kell készülni a versenyre.

- De értitek, valaki idejött fényes nappal, és megtette… - mondja a mögöttük haladó Mike. – Hihetetlen, mik vannak. Anyám azon is elgondolkozott, hogy kivesz innen.

- Szerinted visszajön a tettes? – kérdezi Haydee rémülten és önkéntelenül a narancssárga kordonnal lezárt sikátor felé pillant.

- Nem lehet tudni, az ilyen elmebetegek bármire képesek. Azt hallottam, hogy nem volt vér a testébe, mintha csak egy… vámpír tette volna – fordul hátra feléjük Agnes.

- Baromság! – vágja rá Nick. - Vámpírok nem léteznek, valami elmebeteg őrült volt a tettes, aki Drakulának képzeli magát.

- Én akkor sem akarok találkozni se vámpírral, se őrült, magát Drakulának képzelő pszichopatával – vágja rá Haydee azonnal.

- Szerintem ezzel nem vagy egyedül – veregeti vállon gúnyosan Mike.

- Úristen! - kiállt fel hirtelen Agnes, mire mindenki döbbenten torpan meg és néz vissza a visítozó lányra. - Nézzétek! - Izgatottan előre fut, és befordul egy sikátorba.

- Mi az? - kérdezi Nick és beles a sarkon, látszik a srácon, hogy kicsit fél attól, hogy Ag egy hullát talált, habár akkor nem valószínű, hogy ilyen boldogan menne oda hozzá.

- Kiscica! Nézzétek milyen cuki! – visítja a lány, legalább két oktávval magasabban, mint az eredeti hangja. Egy jobb napjaiban fehér, hosszú szőrű, eléggé meggyepált macskát nyalábol a karjaiba, aki halkan, panaszosan nyávog egyet, megpróbál kiugrani Agnes karjaiból, de annyira rossz bőrben van, hogy ehhez sincs ereje.

- Jó, de ne nyomd a pofámba. Nem szeretem a macskákat – húzódik félre Nick.

- Ne is figyelj rá! - babusgatja a fehér szőrgombolyagot. - Csúnya, csúnya bácsi!

- Oké! - simogatja meg a cicát Mike. - Szerintem a macskákat jobban szereti, mint az embereket – vigyorog cinkosan a haverjára.

- Ez csak természetes - vágja rá azonnal Ag egy széles vigyor kíséretében.

- Mi legyen vele? – kérdezi halkan Haydee, miközben a sebesült állatot vizslatja, azon belül is az állat már-már természetellenesen világító barna szemét.

- Valamelyikőtök hazaviszi, természetesen. Nekem már nem lehet sajnos több, anya megtiltotta... Szóval, Mike? – pillant kiskutya szemekkel a srácra.

- Bocsi – rázza a fejét a fiú -, két kutya mellé? - Ag ránéz Nick-re, majd lenézően legyint egyet.

- Haydee. Csak te maradtál. - Meg sem várva a lány válaszát a kezébe nyomja.

- De... – próbálna ellenkezni, de semmi értelme, kénytelen a karjába zárni az állatot.

- Nem, nincs beleszólásod. Én megyek a rendőrségre, Nick, Mike jöttök? Titeket is ma fognak kihallgatni, ugye?

- Sajnos... - mondja lehajtott fejjel Mike.

- Na, szia Haydee! – mondja Ag. – Szia, cicus – vakargatja meg az állat füle tövét, majd elindul. A két srác pár pillanatig döbbenten néz a bohókás lány után, majd elköszönnek Haydeetől és ők is elindulnak.  

- Öhm... sziasztok! – morogja a lány, majd az arcába néző macskára pillant. Az állat tekintetéből rengeteg, szinte már emberi értelem sugárzik. – Ne nézz így rám – csóválja meg a fejét, majd átmegy az úton és lefordul az egyik sarkon.

Igaz, hogy a szülei Afrika kutatók és nap, mint nap állatokkal vannak körülvéve, de neki, soha nem volt még egy hala sem, nem hogy egy macskája.

Aggodalmasan rápillant a szőrpamacsra, majd befordul az utcájukba. A házuk előtt ott áll egy kisebb furgon, csomagok és bőröndök sorakoznak a furgon mögött, arra várva, hogy végre betegyék őket az autóba.

- Szia Haydee! - kiállt oda az anyja mosolyogva egy dobozzal a kezében.

- Szia! Apa hol van?

- Még hátul a garázsban, segítesz kipakolni a gyógyszeres dobozokat?

- Persze, mindjárt. - Haydee beszalad a házba, ledobja a táskáját a földre és leteszi a nappali kanapéjára a macskát, majd visszamegy a garázsba.

- Szia, Kicsim. Fogd ezt - és az apja a kezébe nyom egy kisebb dobozt. A lány körülnéz a garázsban, körülbelül egy tucat ugyanilyen doboz van egymásra felpakolva, mellettük egy-két bőrönd, utazótáska. Jelentősebben több holmi sorakozik lent, mint amennyi egy-egy ilyen expedíció előtt szokott.

- Nem ennyit szoktatok vinni, sokkal kevesebbet – pillant az apjára.

- Egy közeli faluba visszük, múltkor nagyon sokat segítettek nekünk, megmutatták hol vannak a gorillák, úgyhogy mi is segítünk nekik – magyarázza az apja mosolyogva, miközben a távolba mereng, fejben már a dzsungelben van.

Elkezdik kipakolni a dobozokat, miközben megbeszélik az iskolában történteket, a lány elmeséli nekik, hogyan lett egy sérült macska újdonsült gazdája. Az anyja, amint meghallja, majdnem örömujjongásba kezd, és gyorsan még lekezeli a kis állat sérüléseit, igaz, a fehér cica annyira nem örül neki, de aztán hagyja magát.

- Olyan büszkék vagyunk rád, hogy felelősséget vállalsz egy másik életért – öleli meg az anyja Haydeet. A lány nem tud nem mosolyogni ezen, mégis most is, mint mindig, amikor el kell búcsúznia a szüleitől, könnyek gyűlnek a szemében.

- Vigyázz magadra – csatlakozik az apja is az öleléshez.

- Mint mindig – feleli mosolyogva, miközben kicsordul az első könnycsepp a szeméből. – Ti is, kerüljétek el az oroszlánokat.

- A dzsungelben nincsenek is oroszlánok – húzódik el az apja, de az anyja még nem engedi el.

- Tudom – vágja rá vigyorogva a lány, majd letörli a könnyeit.

- Nem is rossz ötlet, lehetne ez a következő projektünk – engedi el mosolyogva a nő, majd a férjére pillant.

- Majd meglátjuk – öleli át nevetve a feleségét a férfi. – Kicsim, vigyázz a nagypapára, ha bármi baj van, hívj fel, Natalie is segít, ha kell.

- Tudom, apa, nem most mentek el először – bólogat a lány, miközben kihúzza magát, megpróbálja felnőtt benyomását kelteni. – Semmi baj nem lesz.

Haydee bekukkant a nagyapja szobájának az ajtaján, karjában egyensúlyozva az új macskáját. Az egész helyiségben teljes sötétség van, a sötételők behúzva csak a tévé fénye világít. A hetvenéves férfi a függőlegesen csíkolt pizsamájában a fotelban ül és meredten nézi a tévét.

-  Szia, Papa! -  köszön neki a lány szomorúan, de mint máskor sem, most se kap rá választ. Régen, a tenyerén hordozta Haydeet, kicsi korában folyamatosan együtt játszottak, öt éves korában már pókereztek, szigorúan csak cukorka téttel, a nagyapja volt a vezetője az általános iskolás színjátszó klubnak, neki köszönheti az egész színház imádatát, de amióta a férfi másfél éve stroke-ot kapott, szinte nem is beszél, csak Natalie-hoz, az ápolójához. -  Na mindegy, úgyse válaszolsz -  folytatja halkan, majd kifordul a szobából.

A macska halkan nyávog egyet, úgy néz a lányra, mintha a sajnálatát próbálná kifejezni.

-  Tudod, olyan rossz ez az egész, nem is tudom mióta nem láttam mosolyogni - mondja az állatnak, miközben bemegy a szobájába. -  Régen folyamatosan viccelődött, nevetett, életet hozott az egész házba, most meg csak ül, nem beszél velem, még köszönni sem szokott. Annyira nem tudom, mit kezdjek ezzel a helyzettel, hiába mondok neki valamit, nem reagál, csak ül és meredten bámul maga elé, mintha itt sem lenne. -  Egy könnycsepp csordul ki a szeméből, a cica az egyik első mancsát a lány arcához teszi, majd halkan nyávog egyet újra. Haydee halványan elmosolyodik, majd a kézfejével megtörli az arcát.

- Nem is olyan rossz, hogy befogadtalak, viszont kellene neked egy név -  gondolkozik hangosan, miközben a szája szélét rágja.

A macska kiugrik a kezéből, felpúpozza a hátát és dühösen néz a lányra.

- Na mi van? Csak egy név, nem a világ vége. Úgy csinálsz, mintha kővel dobáltalak volna... Legyél mondjuk... - Körbenéz a szobában, majd hirtelen beugrik neki, nem tudja honnan, de úgy érzi, ez a tökéletes név a macskának. - Legyél Niho! - Az állat dermedten leül és maga elé bámul, majd lehajtja a fejét, mintha beletörődött volna. - Érted, amit mondok? Nem, hülye vagy Haydee, ez csak egy macska, ráadásul magadban beszélsz, ez sem teljesen normális, ráadásul egyesszám második személyben… Le kell állnom!

A lány hirtelen úgy érzi, mintha kifutott volna a lábából az erő, egyszerűen le kell ülnie, olyan, mintha most futott volna le egy félmaratont.

Niho feltérképezi a szobát egy nagyobb árnyékos helyet keresve, de a napfény mindenhova elér, végül felugrik az ágyra és ott összegömbölyödik. Mintha már nem lenne olyan rossz bőrben.

A lány előveszi a táskájából a matek füzetét és a könyvet, majd leül az íróasztalhoz. Mindig is hülye voltam belőle, de muszáj összekaparnom egy hármast gondolja, de nincs nagy lelkesedése.

Pár perccel később idegesen püföli a számológépét, az egyenlet tele van lefirkálásokkal, de végül elégedetten dől hátra.

Niho az ölébe ugrik, majd onnan fel az íróasztalra és elfekszik a füzeten, csak a fő egyenletet hagyja szabadon.

- Mi van jöttél segíteni? Amint látod nem sokra haladtam, bár szerencsére ez az utolsó feladat. De menj innen, nem jöhetsz fel az asztalra. - A macska félrebillentett fejjel figyeli, majd kissé felemelkedik és a füzetet kezdi nézni. A kis tappancsait a számológépre rakja és megnyomja a gombokat.

Haydee ijedten felkapja és arrébb teszi.

- Ne Niho, az az eredmény szerintem jó volt! Ahh, most kezdhetem újra. -  nézegeti a majdnem övével azonos számot, majd megcsóválja a fejét és újrakezdi a számolást.

Amikor végez, a megoldókulcshoz lapoz, de levegőt is elfelejt venni döbbenetében. Nem az ő eredménye volt helyes, hanem a Nihoé.

- Mi? De hát... Ez… Ez a jó megoldás. Ezt hogy csináltad?! Nem hiszem el, még egy macska is jobb, mint én!

Ekkora mázlim legyen, hogy a macska pont a jó gombokra lép rá. Vagy... nem, nem biztos csak véletlen.

Niho ránéz az órára, majd leugrik az asztalról és Haydee elé leül a földre.

- Most miért másztál le? - Hatalmas, barna, világító szemeivel a lányra néz. Rápillant az ablakra, a nap hamarosan lenyugszik, majd visszanéz a lányra, végül lehajtja a fejét, mintha félne, vagy inkább izgatott lenne.

Egyik pillanatról a másikra, a macska helyén egy fekete hajú srác törökülésben ül véres pólóban és szakadt bőrdzsekiben. Meglátja Haydee arcát, hihetetlen sebességgel felpattan és a kezével letapasztja a lány száját.

- Ne sikíts!